Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő: A pedagógus Kemény Gábor

.. mégis maradni kellett volna még vakuló szemmel is, mert az élő szó erejével lehet csak igazán nevelni és jóvátenni mindazt a lelki mérgezést, amit a napi politika emberei elhintenek... Az igazság és szépség közvetlen megéreztetésének drága alkalma örökre elmúlt tőlem, és gólyakalifaként sem tudom visszahozni azokat az időket, melyekben még a fiatalsággal együtt élhettem... Ezek az idők már csak lidérces álomként lepnek meg: az iskolában vagyok ... emeletről emeletre járok ... keresem az osztályomat, de nem találom meg... tévelygek az iskola labirintusában, és még verejtékes álmomban is érzem, hogy a távolodó múltat már többé nem tudom visszavarázsolni.“14

Hivatott nevelő tud csak így összeforrni pályájával és az ifjúsággal. Kár, hogy az előbb vázolt páratlan ifjúsági lap, az A Mi Lapunk közvetlenül azután szűnt meg (1932 januárjában), amikor Kemény Gábor bekapcsolódhatott volna a szerkesztés munkájába. Történtek ugyan a haladó magyar ifjúság részéről kísérletek, hogy más formában megint saját fórumhoz jusson, ezúttal a losonci középiskolások mozdultak meg (Szekeres György volt a szervezőjük), s előbb füzetet adtak ki: „Középiskofíísok, ahogyan ők látják a helyzetüket“, majd „Indulás“ címmel lapot is indítottak, de az csak két számot ért meg. Kemény Gábor komoly érdeklődéssel figyelte e kezdeményezéseket, s ahol csak tehette, írt is róluk.

1938 nyarán még egyszer hallatott magáról az ifjúság: Szklenőfürdőn Mihály Bálint megszervezte az Önképzőkörök Országos Szövetségének táborát. Itt összegyűltek nevelők, egyetemi ifjúság, középiskolások, hogy együttesen tárgyalják meg a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű középiskolák önképzőköreinek munkatervét, mert intézményessé, tervszerűvé, életszerűvé kívánták tenni a kisebbségi magyar fiatalság önnevelésének e fontos szervezeteit. Ez a szklenói önképzőköri tábor szinte páratlan az ifjúsági mozgalmak történetében; persze az önképzőkörök maguk is egészen sajátos funkciót töltöttek be a kisebbségi életben, ott lehetett az ezzel összefüggő kérdéseket valóban mélyrehatóan megtárgyalni és megoldásukra az ifjúságot felvértezni. Nem is szólva arról, hogy a nyelvművelés és nyelvvédelem munkahelyei is voltak, kicsit olyasféleképpen, mint Kis János idején.

1938 nyarán, a katasztrófa előestéjén, nevelők, ifjúság: egyetemisták és középiskolások Szlovákiában ilyen feladatokra készültek fel. Az élniakarásnak, a jobb, igazabb emberségnek, a népekkel való békés együttműködés vágyának ez az egészséges légköre Kemény Gábor szívét-lelkét is jótékonyan érte.

1938 után a vizsgált kapcsolat Pozsonyra korlátozódott; Szalatnai Rezső vezetésével az ottani magyar gimnázium önképzőköre tovább őrizte, s ha lehetett, még fejlesztette a csehszlovákiai magyar ifjúság kialakított élettervét: a hld-szerepet, az Ady megfogalmazta őrző-hivatást. Kemény Gábor nemcsak a vezető tanárral, de az önképzőkör egyes diáktagjaival is kapcsolatot tartott fenn; egy ankétjük eredményeit pl. Mayer Judit, az önképzőkör akkori elnöke neki is megküldte, sőt személyesen is tájékoztatta őt.

Felmerült az a terv is, hogy Kemény Gábor összefoglalja az együttműködés elmúlt évtizedének tapasztalatait. Erről 1939. április 7-én kelt, nekem szóló levelében így ír: „Te 1931-ben nagyon meggondoltan megjelölted az utat, mely a tökéletes embernevelés felé vezet, én is Nagy László kommentálásában s másutt; ezek nem esetleges álláspontok voltak, ezen változtatni csak úgy lehetne, ha a magunkban való hitünk is megrendülne. Tehát nincs más hátra, mint ott, ahol lehet, a jót megvalósítani. Te mint aktív tanár nemcsak csinálhatod a nevelést, de hatni Is tudsz azokra, akik tollal dolgoznak. (Én kényszerűleg neveléstörténeti paradigmákon mutatom meg, ami már a múltban is építő volt. Most egy magyar név (elés) és szellemtörténeten dolgozom, meddig jutok, ki tudja.) Tehát apostolkodjál, amíg lehet. Ha csak néhány dolgozattal _ is, indítsuk el a J. U (A Jövő Otjain)-ban és a N. Sz- (Nevelésügyi Szemlé)-ben a munkát."15 Le kell szögeznünk, hogy az utóbbiban Tettamanti Béla mint szerkesztő minden haladó nevelői törekvést támogatott, s Kemény Gábornak mindvégig megnyilatkozási lehetőséget biztosított.

Mindez azonban már a vizsgált időszak epilógusa. Az elmondottakból, azt hiszem, megállapítható, hogy Kemény Gábor kapcsolata a harmincas években a csehszlovákiai magyar nevelők törekvéseivel mindkét fél számára nagyon termékeny, ösztönző és egymást kölcsönösen erősítő élménysorozatot és együttműködést jelentett.

Ha megkíséreljük felállítani ennek az egy évtizedes együttdolgozásnak mérlegét, megállapítjuk, hogy Kemény Gábor számára abban az átmeneti időszakban, néha szinte