Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Kopasz Csilla: Katonák
Kopasz Csilla kfttonák Zsuzsi az ablaknál állt. Lábujjhegyre kellett kapaszkodnia, hogy kilásson az utcára. Vézna gyerekteste íjként megfeszült, vékony ujjai görcsösein markolták az ablakpárkányt. Csúnya kislány, az arca sápadt, a szája nagy és vértelen. Egyedül a szeme feltűnő. Szép, nagy barna a szeme, sűrű fekete szempilla árnyékolja, ártatlan, okos gyerekszem. Talán nem is gyerakszem, mert valami kimondhatatlan szomorúság árad a tekintetéből. A szoba lármás. Anya öcsit szidja. Öcsi bömböl. Anya ma megint sírt. Zsuzsi véletlenül meghallotta, hogy nagymama vigasztalja anyát.. Ne féljen semmit, mondta, apa egész biztosan hazajön. A szomszédról is milyen sokáig, nem hallottak, a felesége már elsiratta, majdnem férjhez ment, aztán mégiscsak megjött az ura. Apa... Zsuzsi nem is emlékszik apára, anya szokott róla mesélni, és amikor mesél, olyan furcsán csillog a szeme. Zsuzsi eleinte aizt hitte, hogy sír, de könnyeiket nem látott a szemében, és anya arca olyankor igen széip. Apát még akkor vitték el a háborúba, amikor öcsi született. Zsuzsi akkor kétéves volt. Öcsi még mindig szipog, anya dühe, úgy látszik, lecsillapodott. Zsuzsit nem zavarja, ami a szobában történik. Minden figyelme az ablakon túlra irányul. Kint gyönyörűen süt a nap, a ház előtt a szomszéd gyerekek bámészkodnak. Öcsi most sompolyog közéjük, felpillant az ablakra, észreveszi Zsuzsit, és buzgón integet: el ne árulja ám anyának,, hogy kiszökött. A fiúk bele-belekötnak egymásba, az egyik gáncsot akar vetni öcsinek,, a lába már ott van a kisfiú lába előtt, de hirtelen egész testében megdermed, arca csodálkozó kifejezést ölt. Pillantása a távolba mered. Pillanatok alatt a többi gyerek is ugyanilyen várakozó ábrázattal bámul a templom felé. Az országúton szekerek vonulnak. De mennyi szekér! Zsuzsi hangosan számol: — Egy, kettő, három, négy, öt... — aztán belezavarodik, a szekerek meg jönnek, egyre csak jönnek, nem látni a sor végét. Minden szekéren sdk-soík láda. — Nagyapa, tessék csak gyorsan idejönni! — kiált fel izgatottan. — Tessék csak nézni, mennyi lovaskocsi! Mi van azokban a ládákban? Nagyapa az ablakihoz lép, és csaik nagy sokára szólal meg, de a hangja nem a szokott nagyapás-bársonyos, hanem száraiz-reszelős. — Nem ládák azok. Koporsók. Gyalulatlan fából, hevenyében ácsolt koporsók, de inkább beillenének ládáknak. És mennyi rengeteg! Zsuzsi számolná a koporsókat, de hamar kimerül a tudománya, hiszen még nem jár iskolába. — És kük vannak azokban a koporsókban? — Katonák. Zsuzsi szemébe kiül a borzalom. Nagyapa megfogja a vállát — milyen sovány ez a gyerek! —, és erőszakkal elhúzza az ablaktól.
