Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Bálint Tibor (Románia): Állatok világa
— Hol az a két bocs?! Engedjék el, az atyaistenbe, de azonnal! Miattuk nem állhat le a termelés! így mérkőzött döntetlenre az emberrel, létfenntartő harcában, a pusztulástól féltett mackó... Száműzött táltosok Elesett ló fekszik az úttesten, alig lehet nagyobb a pogácsás sátrak fakósárga csikóinál, amelyek a formában igen szögletesre, dongailábúra sikerültek. Csak a nagy, puha szeme él. Bal alsó lába fölfelé mered, s ahogy a napfényen csillogni kezd a vásott patkó, iszonyúbb hatást tesz rám a vonatszerencsétlenségnél is, ahol hullák hevernek. Mert itt, az épületek közötti szakadékban, a világ siklott ki: a jóság és a belátás, a számító önzés és a meghajszoltság, a fölényes erő és a kábult közöny. — Kelj fel, a hollók ássák ki a szemed! Gyi fel, hé, gyi, az anyád jótáncú istenét! A hóstáti fuvaros kifulladva áll a csődület közepén. Vörös, görögdinnyearca zöld kalap árnyékában izzik. Bele-bellerúg a lóba, rángatja a zabláját, s közben a forgalom elakad: a trolibusz villája mozdulatlanul belefúródik az égbe. — Miért bántja azt az állatot? Neki is van lelke! — Jobban tenné, ha kevesebbet kocsmázna, apuskám! — Micsoda antihumanizmus! — motyogja az egyetemi tanár, s ingerültségében a szemüvege is elhomályosul. — Hát nincs a közelben milicista, kérem?! A fuvaros most leengedi az ostort, és hülyén bámul. Talán imélyen lent, megkövült lelke alatt, valami emberibb érzés kezd mozdulni, gondolom; -de mindez csak pillanatnyi képzelgés, mert nyomban észbe kap, s tovább ütlegeli a gebéjét: — Hát kinél volt olyan jó dolgod, mint nálam, a kutyák hordják szét a beledet! Gyi fel, gyiii! A ló megrándul, fejét visszaejti, s nyelve úgy csüng a porba, mint egy elhullatott nőt zsebkendő; de ahogy teste a kimerültségtől egyre ványadtabb lesz, úgy nő nagy, bolyhos szeme: már-már szétpattan, mint egy márványbuborék. Ö, de ismerem a fuvaroslovak sorsát! Ismerem a hideg horpadások mélyét a halántékukon, ahova beférne egy csecsemő ökle, ismerem kehes zihálásukat; láttam vakon ügetőket, amelyek hályogot vontak a szemükre, hogy ne rémítse őket a hatalmas teher, és pókoslábúakat, amelyek úgy lépegettek, mintha a földgömb szorult volna a bokájukra ... — Hát nem fél az istentől, hallja-e? — Büdös tróger! Részeges szadista! — Le kéne csukatni, hadd józanodjék ki! Az út felső végéről egy púpos utcasaprő közeledik; tapasztalt ráéréssel vonszolja seprűjét. Nézem a lovacskát, s eszembe jut, hogy egy téli estén félrészegen kedvem kélt csilingelő szánon körbehajtani a városon, s könnyezve káromkodtam, hogy nincs rá semmi mód; de ezután többé nem vágyom rá, sőt örülök a mulasztásnak ... Örülök a meg nem született csikóknak! Mert a halál s a nemlét mégiscsak különböznek egymástól, s talán rendjén van, hogy a lólábak beépültek a fürge dugattyúkba, s hogy a nagy bársonyos szemek erős reflektorokból pásztázzák az elhagyott éjszakai országutat... Az utcaseprő odaér mellénk. Valaki megszólal: — Segítsünk emberek! Gyerünk, emeljük fel! — Az istrángot ragadják meg, az istrángot! — Na még, na még! Ejnye, így nem fog menni... A ló a leghálásabb állat! — kapkodnak a gondolataim. — A ló egy szem kockacukorért elhúzná a földet a világűr másik sarkába, csak hogy élvezhesse a puszta létet, hogy a bőre vakon is végigremeghessen a napfény simogatásától. De a szem kockacukrot sem kapja meg mindig, s elmarad a simogatás, amely az elhidegült asszonynak is kijár. S Iha volna a lovaknak Jeremiása .. .
