Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Bálint Tibor (Románia): Állatok világa
Irodalmi műfajt, mint a naiv eposzt, amelyben az ember viszonya a csigákhoz, fényhez, füvekhez még gyermekien őszinte volt. Az őszinteségben persze örökké megnyilatkozik valami sutaság is, épp a mozdulatok keresetlensége miatt, s minden szögletesség kissé önmagáról megfeledkezett őszinteség: de jaj annak az állatnak, amely a hajlékonyság és a művészi ügyeskedés századában •esetlenül közvetlen akar maradni! Ezért aggódtam a mackóért, s úgy véltem, hogy tombolása, vérengzése sem egyéb, mint végső pusztulásának a sejtése, s ki fog veszni, akár elődje az Ursus spelaeus, amely a jégkorszak idején a legnagyobb ragadozó volt Európában. Aztán rájöttem, hogy aggályom alaptalan; mart a robusztus őszinteség, bár veszendőnek tűnik, még védi magát! Másnap egy kopasz irtásról néztem a komandói völgyet, ahonnan nyolcvan kilométerre is el lehet látni a fenyők kék háromszögei fölött a távoli csúcsokra, amelyek fakuló véraláfutásként derengnek a láthatár arcán. A dűlőúton rönkvonszoló traktor közeledett, majd megállt, s nekem úgy tűnt, mintha valami behemót alak ugrott volna eléje, két kisebb gomolyag pedig hirtelen a hátához gurult, akár hadakozó anya mailé -a gyermekei. Nem értettem, mi történik ott. Aztán a mélák négylábra ereszkedett, s fejét ingatva átcaplatott az úton, a két bocs azonban, mint két kis billegő láda, visszaügetett az árokba, s felkapaszkodott egy vékony bükkfára. Ugyanekkor vagy öt-hat munkás ugrált le a pótkocsikról, s feléjük szaladt. Mire odaértem, már karókkal hadonásztak a fa alatt. A bocsok átölelték a vékony törzset, s kíváncsi-gyanútlanul figyelték a buzgólkodást; fejüket oldalt dűtötték, mikor pedig az emberek rázni kezdték a fát, szemük szinte felragyogott az örömtől, s hintázva kicsüngették a nyelvüket. — Mi lesz, hé?! — kiáltotta a traktoros. — Itt ér az éjszaka! S a kipufogó gyorsuló ütemben lökte a pamacsokat, amelyek egy pillanatra elfedték a féltucatnyi munkást; aztán köpcös, fülessapkás ember bukkant elő a füstből, és ingerülten sercintett a kerekek felé: — Várj, az istennyilába! Öt napszám árát fizeti ki egy-egyikért az állatkert! Gyerünk föl a fára! És pár perc múlva a sérült mackók tehetetlenül tűrték, hogy pokrócba göngyölve átkötözzék őket, amíg mozdulni sem tudnak. A fülessapkás letérdelve, gyorsan dolgozott, de láttam, hogy a keze remeg, s olykor hátra-Mtraipillant... — Minden évben így jár ez a marha! — dörmögte a vadászzekés szállítmánykísérő, visszakapaszkodva a rönkökre. — Már harmadszor veszik el tőle a bacsókat! Aztán a karaván ismét elindult. Másnap hajnalban egy hebegő, kilencéves kisfiút hoztak be a rendelőbe, akiről véres csíkokban lehasadt a ruha; később az anyamedve egy gombaszedő embernek úgy átvágta az arcidegeit, hogy a bal szemhéj megereszkedett, s a könnycsatornák egyenesen az arcra csurgatták zavaros csöppjeiket; a hét végén egy traktoristát ütött le az ülésről, s lapockáján fölszakította a húst. .. Kocsmában, fűszerüzletben, péknél csak ezt beszélték. Elmondták, hogy a medve sokáig követte a traktort az erdőszélen, majd visszaballagott a bocsrablás színhelyére, s késő éjszakáig tördelte-ropogtatta az ágakat, néha pedig leült, s mancsával bömbölve döngette a földet. A telepiek sunyi bűntudattal szóltak, mint akik régóta tudnak valami kegyetlen titokról, de hallgatnak róla; az erdőlő munkások közül sokan nem mertek fölkapaszkodni az irtáshoz; az ösvényre fonódó indákon és a cserjés között, mindenütt veszélyt gyanítottak, s félelmük ingerült vádaskodásban tört ki: mit akarnak azokkal a bocsokkal?! Ráéheztek a pénzre, mint a pecérek?! — Az anyjukat is eladnák háromszáz lejért! — Miattuk nem alhatik nyugodtan az ember! De a helyzet azon a reggelen vált a legkínosabbá, mikor a főerdész megállapította, hogy huszonötén hiányzanak a friss vágatról; felbőszült káromkodó hangja ekkor ítéletként visszhangzott a kétezer lakosú fatelepen:
