Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

Uch! Ez kihívás volt, akármennyire banális is. De nem a banalitáson van a hangsúly, hanem, hogy kitől ered. Mert a fiú nem az -a fajta volt, amilyeneket eddig ismert. Nem Ígérkezett banális esetnek.

— Félni nagyon kellemesen is lehet. Például a jó krimifilmeken. Éppen e célból vagyok itt. A Metropolban adnak egy francia krimit. Azt mondják, állatian izgalmas, és ma megy utoljára. Meg akarjuk nézni, de éppen kifogytunk a moneyból. Remélem, apa kisegít.

Luci az ajtó felé pillantott, ahol apjának kellett belépnie, aztán az órájára nézett.

— Tulajdonképpen nincs Is olyan sok időm. Lenn a többiek már biztosan topognak. Hová ment apa?

— Nem tudom pontosan, valószínűleg a könyvtárba.

— Ha keres valamit, és nem találja mindjárt, ideges lesz. Nem sikerült a legalkalmasabb pillanatot kifognom... De hát mindegy, csak jönne már.

— Felajánlok egy kis kollégiális kölcsönt. Vegyék igénybe. Ha én nem ülök a prof nyakán, már régen meglenne a pénz.

— Jő. Megszabadítom a lelkifurdalástól. Ötvenesről van szó. Mikor adhatom meg?

Dénes ekkor elővette a pénztárcáját, és két huszonöt koronást nyújtott át. ö meg

arra gondolt, hogy ha visszaadja a pénzt, megint látni fogja ezt a ^majdnem doktort“.

— Még ma este hazautazom, aztán már csak az avatásra jövök be két hét múlva.

Luci akkor hosszúnak találta a két hetet. Legszívesebben másnap találkozott volna

a fiúval.

— Jó — bólintott —, majd akkor visszaadom. — Meglengette a két huszonöt koronást, és betette a táskájába. Arra gondolt, hogy a banda lent várja. Sajnálta, hogy nem maradhatott tovább.

Aznap szórakozott volt, figyelmét egyedül a film terelte el másfél órára a fiúról, aki azért akkor is ott bujkált benne a tudata mélyén. A moziból kijövet kiszámították, hogy még mindegyiküknek jut egy feketére. Lucának nem volt kedve a kávéházban ücsörögni velük. Elbúcsúzott, és hazament. Tudta, hogy csalódást okoz ezzel Karolnak, de azt is tudta, hogy ez a csalódás azért nem okoz majd neki komoly fájdalmat.

Anyja a konyhában zöldborsót fejtett vacsorához. Luci nekidűlt a konyhaasztalnak, felnyitott egypár hüvelyt, és a gyöngyfényű édes szemeket a szájába tette.

— Nem lenne kedved segíteni inkább? — kérdezte anyja.

— Ä, én ezt nem tudom.

— Kell is ehhez tudás. Csak egy kis jóakarat kellene.

— Apa itthon van?

— Még nincs.

Anyja közelében akart maradni, maga sem tudta, miért. Jó lett volna beszélni vele valamiről, csak nem tudta, miről. Leült az egyik székre, és hozzáfogott a borsófejtéshez.

— Az Éjféli füttyszót néztem meg délután. Francia krimi, imarha jó volt... Egyszer te is megnézhetnél ilyesvalamit.

— Megnézhetnék ... Apádnak mines ideje moziba járni, egyedül meg nincs kedvem elmenni.

— Hát majd velem.

— Ö, Luci. Tudod mikor voltunk utoljára együtt moziban? Több mint tíz éve, mikor még én vittelek valami gyermekelőadásra. Akkor még rajtam múlt, hogy megyünk-e együtt moziba, vagy sétálni, csinálunk-e valami közös programot. Most már, hogy felnőttél, Inkább rajtad múlik.

— És én persze, sose gondolok rád ...

— Lucikám, nem szemrehányásképp mondtam. A fiatalok szívesebben vannak egymás társaságában, ez természetes. Talán rendhagyó lenne, ha velem mennél moziba, ide-oda, rendhagyó lenne, de jólesnék nekam. És ez is természetes.

Luci hallgatva fejtette a borsót, anyja szavai egy kicsit megsebezték. Valóban, törődik ő az anyjával egy kicsit is? Étkezésekre jár haza, arra is rendszertelenül. Tanulni Marához jár az internátusba, vagy vizsgák előtt odahaza behúzódik a szobájába „koncentrálni“, néha kiordít egy vajaskenyérért vagy feketekávéért. Csak vacsoránál vagy a vasárnapi ebéd közben társalognák egymással, s ennél sose kívánt többet. Apja. elfoglalt ember, nemcsak előad, de könyveket is ír, belőle se jut sok anyának +- gondolta.