Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

Hogy él itt anya köztünk? Gondoskodik a kosztunkról, rendben tartja a lakást, a ruháinkat, és az étkezések rövid ideje alatt találkozik velünk. Úristen! Nem lehet valami nagy vigalom, ha ez tölti ki az életét. Mikor stzűnt meg köztünk az a kapocs, tűnődött, amely hozzáfűzött gyerekkoromban, úgy, hogy sértődött voltam és szomorú, ha elment hazulról, és valami okból nem vihetett magával. Az a bizalom, az a gyengédség hová tűnt, mikor tűnt el? Persze, ragaszkodik anyához, nagyon szereti őt, megretten a gondolatra, hogy valami baja történnék. Dehát elég ez? Érdekes, folytatta a gondolatsort, apával szemben nem érzek mulasztást. Miért? Neki mi kettan, amióta emlékszem, mindig valahogy csak az egyik élete voltunk. A másik, az egyetem, a hivatása, az rajtunk kívül zajlott le. De anyának csak mi voltunk, mi vagyunk. Nem követtünk el árulást vele szemben? Bár lehet, ő is hibás a'bban, hogy úgy eltávolodtunk ...

Ilyesmiken járt az esze, amíg fejtés közben semmitmondó szavakat váltott anyjával. De azt mégis észrevette, hogy mikor befejezték a munkát, anyja arca színesebb, mosolygóbb lett. Úgy látszik, nagyobb ajándék volt ez a félóra, amelyet vele töltöttem, mintsem gondoltam volna, állapította meg, s szégyenkezést érzett.

Aztán vacsorára hazajött a professzor.

— Na, mi volt, mit akartál? Miért nem vártál meg? — kérdezte, mikor találkoztak.

— Nem találod ki, apa? Ahányszor az egyetemen felkerestelek a szobádban, mindig pénzre volt szükségem. Nem szereted, ha bemegyek hozzád, hát csak akkor kopogok, ha meg vagyok szorulva.

— Ami azt illeti, elég gyakran vagy megszorulva. A zsebpénzed megszabásában nem •voltam kicsinyes, nem mondhatod. Nem a pajtásaid vesznek túlságosan igénybe anyagilag?

— Ugyan, dehogy — tiltakozott Luci. — Mindössze elvesztettem egy fogadást.

— Ha nincs rá pénzed, vagy ne fogadj, vagy nyerd meg. És mennyi volt az?

— Fél kiló.

— Mi? Bonbon?

— Dehogy! Egy ötvenes.

— Az ötvenest nevezed fél kilónak? Lassan csak szótárral fogok tudni beszélni veled.

— Az a szótár még nincs kiadva, apa, és nem is lesz. Jobb, ha így beszélgetés közben tanítlak meg némely ma használatos kifejezésre, nehogy nagyon elmaradj a világtól^

— Eh — legyintett a professzor, jelezve, hogy kár a szóért.

A zöldborsós rizs felett azonban a téma újból szóba került.

— És ha kellett az a „fél kiló“, mért nem vártál meg?

— Mert annak a barna mackónak, annak a Cibaknak, vagy hogy hívják, első dolga volt felajánlani a kölcsönt, miihelyt szorult helyzetemről értesült.

— Ha nem tévedek, te Cibak Dénesről beszélsz.

— Igen. Amig te kinn keresgéltél valamit, unalmunkban összeismerkedtünk. Számomra, amint említettem, ez az ismerkedés gyümölcsöző volt.

— No, és nem tudtál megvárni?

— Nem, apa, mert lenn vártak Maťkáék. Ugyanis a fogadás összegét mozira akartuk fordítani, és már nem volt olyan sok idő az előadás megkezdéséig. Ha későn megyünk, a protekciósán félretett jegyeket eladják.

A professzor a pénztárcájába nyúlt.

— Itt a fél kilód. Nem szeretem, ha adósságot csinálsz.

Mikor anyja már a tévét nézte, apja pedig újságot olvasott, könnyedén, mellékesen odavetette a kérdést:

— Ki az a Cibak, apa? Ha már egyszer a hitelezőm ...

— Az? Az egy nyakas és élhetetlen ember.

— Ugyan? — lepődött meg Luci. — Hogy értsem ezt?

— Vörös diplomával végez. Ez az egész tanári kar elismerését bizonyítja. Én magam pedig bizonyos vagyok abban, hogy legalább öt éve nem volt a kezem alatt olyan tehetséges ember, annyira tisztán orvosi alkat, mint ő. Tudod, Luci... — a professzort már nem érdekelte az újság, az asztalra dobta, belemelegedett a beszédbe — tudod, Luci, én kétféle orvost (ismerek. Az egyik, aki elvégezte a medicinát, és kitanult orvosnak, a másik pedig, aki már annak született. A kettő közötti különbséget nem tudja elmosni semmi. Cibak orvosnak született, és miután azt szerencsére felismerte, az érettségit követő egyévi ápolóskodás és kétévi katonaság után sikerült is neki bejutnia. Én