Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

a helyéért, itt, ebben a háromszobás, falusi fogalmak szerint: luxuslakásban, amit az első év végén megunt, a másodikban ezt már be is vallotta, a harmadikban meggyűlölte a lakást, a negyedikben ott akarta hagyni. Az ötödik évben jött Böbe, s akkor elvesztette a lába alól a talajt; nem tudta, mit akar, hányadán is áll magával. A hatodikban megismerte magát. És Dénest is. Mind a ketten mások voltak, mint amilyennek ismerte magukat. Most pedig? Ogy érzi, kettétörne az élete, ha reggel a hálószoba ablakából nem látná Csurgaiék küszöbén heverni a Huszárt.

Öriási meglepetést keltett az évfolyamban, mikor megtudták, hogy nem lesz belőle negyedéves. De ő nem bánta, ha meglepetéseket okoz. Nem bánta, ha beszéltek róla. Jót, rosszat, túlságosan nem érdekelte. Örömet talált a gondolatban, hogy az igazságosságon a felvétele miatt esett csorbát ezzel a lépésével kiköszörüli. Nem vette észre, hogy szívesen hízeleg magának.

De hogy lehet, hogy Dénest három évig észre sem vette? Futólag ugyan látta öt párszor, de nem gyakorolt rá semmi hatást.

Akkor délután nem számított rá, hogy apja szobájában találkozik vele. Hirtelen pénzre volt szüksége, és bár tudta, apja nem szereti, ha az egyetemen a hivatalos helyiségében tesz családi látogatást, mégis rászánta magát.

— Bocsánat — mondta, és egy kicsit vissza is húzódott az ajtóból, mikor meglátta, hogy van bent valaki. Aztán mégis bement, s halkan betette maga után az ajtót. Apja kelletlenül pillantott fel a kórbonctanatlaszból, amelyben egy barna fiatalemberrel elmerülve böngésztek, és csak fejének egy intésével kérdezte: mit akarsz?

Ö sem szólt, csak kifordított tenyerét emelte fel, jelezve, hogy a világért sem akar zavarni, vár, amíg végeznek. A vastag szőnyegen is lábujjhegyen lépdelve, az ablakmélyedésbe húzódott, és a párkánynak támaszkodva a plafont nézegette, tudtára adva a másik kettőnek, hogy ő tulajdonképpen itt sincs. Azok meg mintha valóban megfeledkeztek volna róla. Unalmas kezdett lenni a plafon. Szeme végigsiklott a falakon, az unalomig ismert néhány festményen, némi érdeklődéssel figyelte a függönyön, bátorokon mászkáló, kergetődző, párosodó legyeket, aztán megpihent tekintete a fiú barna fején. Onnan lesiklott a kezére, az ujjait nézte. Parasztkezek — állapította meg. Falusi gyerek ez, látszik rajta. Én legalábbis látom rajtad, pajtikám, beszélt magában a fiatalemberhez, hiába vagy olyan lezser sportosan kiadjusztálva.

Valami vita lehetett, valamit nem találhattak, mert apja a könyvszekrényhez lépett, és ott keresgélt az egymás hegyén-hátán összezsúfolt könyvek és scrlptumok halmazában.

Luci továbbra is a fiú ujjait nézte, ezt találta valahogy a legérdekesebb látnivalónak. Nagy kéz, de jó formájú. Az ujjai ugyan nem vékonyak, mégis vonzók. Férfias erő sugárzik belőlük. Ebbe a kézbe beleillenék a kapa vagy fejsze, hiába ilyen ápolt. Ha ez valakinek behúz úgy istenigazából... vagy ha úgy megragad, magához ránt, megölel... Furcsa zsibbadás kezdődött a tarkójában, és mint a villanyáram, szaladt le a gerincén. No fene, gondolta, és érezte, hogy kiszárad a torka. Görcsösen nyelt egyet. Türelem. Ha nagyon akarod, kipróbálhatjuk, mondta magának.

Még mindig a kezeket, az atlaszban lapozó ujjakat nézte elmerülten, amikor a fiú felegyenesedett, és találkozott a szemük. Mindketten zavarba jöttök. Luci azért, mert úgy érezte, hogy a fiú olvasott a gondolataiban, az meg talán a lány különös, rátapadó és mégis távoli pillantásától.

— Mindjárt, mindjárt, már tudom — mondta felemelt mutatóujjal az apja. — Rögtön

— intett a fiú felé, és kirobogott a szobából. Ketten maradtak, nem lehetett nem egymásra nézni. A fiatalember elmosolyodott:

— Ugye, maga a prof lánya? Le sem tagadhatná. — Aztán így szólt: — Majdnem- doktor Cibak Dénes vagyok.

Luci ugyanolyan közvetlen hangon felelt.

— Nem volt nehéz kitalálni. A proftól félnek, én tudom. Ki más mert volna ide csak úgy mirnix-dirnix bepottyanni? Őszintén bevallva, egy kicsit én is félek tőle. De csak itt. Itt olyan zordon külsőt ölt magára, isten tudja, mért. Otthon más. Otthon inkább ő fél tőlem.

Dénes ekkor jóízűen, hangosan elnevette magát. A lány a szájára nézett, a fogaira, s a kezek után ezeknek is behódolt.

— El tudom képzelni, hogy adott esetben én is félnék magától — mondta a fiú.