Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

Dénes vonatja. Megy hadakozni a járásra. Mért kell az embernek születése pillanatától hadakoznia valamiért? A tiszta pelenkáért, az óvó néni jó pontjaiért, a jó jegyekért, az. egyetemi felvételért, a pozícióért, magasabb fizetésért, a boldogságért... A boldogságért; tulajdonképpen a boldogságért hadakozunk születésünktől fogva. Csak a róla való elképzeléseink különbözőek. Az egyiknek „Tuzex-korona“ kell hozzá, a másiknak párnázott ajtó titkárnővel; van, akinek egy gyerek vagy élettárs, politikai hatalom, hírnév, vagy egy falusi kórház... És legtöbbször mindezért egymással kell hadakozniuk. Ez az egymással való hadakozás az élet.

Kinyújtotta szép lábait a paplan alól, kitapogatta papucsait, és beléjük bújt. Az; ablakhoz ment, meghúzta a függöny zsinórját, összeszűkülő pupillával állta a beáradó reggeli világosságot. A kerítésen túl, a másik udvarban a Huszár vakaródzott egykedvűen. Aztán felkapta a fejét, mert hangos koppanással egy dió hullott a garázs pléhtete- jére. Ott kigurult megrepedt zöld burkából, le a lejtős tetőn a betonozott útra, ahol valamivel halkabban megint koppant, egy kicsit még pörgött, aztán megállt. A szomszéd udvarból egy mohó tyúk felfigyelt, majd rohamléptekkel indult a dió felé, de a drótkerítés szitája megállította. Mérgesen bámult egy ideig az elérhetetlen tárgyra, aztán méltóságteljesen megfordult, és peckes léptekkel visszaballagott.

Luci mosolygott. Mindig örült, ha Csurgaiék nagy diófájáról az ő udvarukba hullt egy-egy dió. Nemcsak azért, mert gyerekkora óta szerette a friss, belső hártyájától még könnyűszerrel letisztítható diót; örömében volt valami abból a természetes emberi érzésből, amelyet a szerencse vagy vak véletlen folytán ölünkbe hulló ajándék szerez.

Aztán feltűnt Csurgainé a tejeskannával. Luci pongyolát kapott magára, el akarta csípni az öregasszonyt, még mielőtt a konyha ajtajában leteszi a tejet. Valamikor még csöngetett, dörömbölt, mert azt hitte, a tejet személyesen kell átadnia; ő pedig aludt, aludt, rendszerint Dénes szaladt átvenni a kannát. Csurgainé nézett: hát a nagysága? Dénes egészen biztos szégyenkezett kissé miatta ezek előtt az emberek előtt, de nem. mutatta. „A feleségem még ágyban van, Borcsa néne.“ „Csak nem beteg?“ S Luci látta, amint a cárnő arcán megjelenik az illendő aggodalom. „Semmi baja, csak később szokott kelni.“ Aztán az öregasszony, mivel a doktor urat nem akarta zavarni, megegyezés szerint lerakta a kannát a konyhaküszöbre.

Mire kiért, Csurgainé már a kertajtót csukta be maga mögött. Utána kiáltott. Az öregasszony megállt. Luci intett neki, hívta visszafelé. Máig sem tudta megszokni, hogy hangos szóval csak úgy a kerítésen átbeszéljen.

— Borcsa néne — kunyerált kedvesen —, nem tudna ma kivételesen egy literrel többet adni?

— Már hogyne tudnék, ha éppen szükség van rá. Szívesen. Hozom is mindjárt. Talán madártejet akar csinálni? — kérdezte indulóban.

— Madártejet? Nem is tudom, de valami édességet, krémet, pudingot, süteményt, még nem döntöttem, de kell majd a tej.

— Vendégek jönnek? — kíváncsiskodott tovább a szomszédasszony.

— Nem. .. Nem várunk senkit. Csak ... — ah, gondolta Luci, nincs ezen mit titkolni, s legalább alapos indoklást kap a második literre — házassági évfordulónk van ma.

— Vagy úgy! — bólintott Csurgainé széles mosollyal. — És hányadik?

— Bizony már a hetedik, Borcsa néne. Magam se akarom hinni.

— A hetedik? Tudja, mit mondanak erre, lelkem, mifelénk? Hogy az együtt töltött hét tél, hét nyár dönti el, egymáshoz törődnek-e a házasok, vagy sem. De ihát ez maguknál nem is lehet kérdés. Olyan derék jó embert, meg szép embert, mint a doktor úr, csak szeretni, becsülni lehet... No, hozom is mindjárt, ürítse ki akkor a kannát. Sietek, mert mindjárt vinnem kell Béluskát az óvodába.

Az öregasszony szaporán elkocogott. „Derék, jó ember, szép ember, csak szeretni, becsülni lehet.“ Keserű volt a szája íze. Ezek mind így szeretik az urát. Persze, hiszen bármikor ráncigálhatják. Dénes a jó, a szép. Csak szeretni lehet. Hiszen, ha ez ilyen egyszerű lenne! Hét évvel azelőtt azt hitte, hogy ilyen egyszerű.

A nők ösztönével azonnal megérezte, hogy Dénes jó fiú. És megérezte, hogy erős. Rendkívül tetszett neki a gondolat, hogy ennek a szép, hatalmas mackónak karikát fűzzön az orrába, és a saját útjain vezesse. Büszkélkedni akart vele. Azt sem bánta volna, ha Dénes nehezebben hódolt volna meg, ha be kellett volna törni“.