Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Hrabovská, Katarína: Beszélgetés Ladislav Novomeskýval

gazdagok, mert kétfélék: a művész és a szervező — a feltételeket teremtő — tapasztalatai. Mivel lehet kívülről — szervezetileg — hozzájárulni művészetünk fejlődéséhez, hogy ha nem is felvirágzás, de legalább látható élénkülés legyen az eredmény?

— A kultúra és művészetek területe újra művészember, a költő Miroslav Válek gondjaira van bízva. Feleletet neki kell adnia — hiszen a szervezési munkákban is mindenkinek más stílusa van. Mégis általánosságban: nem hiszek abban, hogy a minisztérium

— kereszteljék el bárminek — valamilyen művészi stílus megteremtésének intézménye lehetne, és biztosítaná a művészi alkotó tevékenység megsokszorozódását és az alkotói maximum elérését, hogy alapvető befolyása lehetne a minőség növekedésére és a jó művészi alkotások számának növelésére. Hja Ehrenburg a művészeti intézmények, alko- töházak, egyletek és hasonló szervezetek megszüntetése mellett foglalt állást, és azt tanácsolta, hogy az írók kocsmákban dolgozzanak, mert az író úr számára az a legjobb környezet. Persze, szarkasztikusan felnagyította a problémát, úgy is értelmezte, de elvben...

— Ha \már az intézményekről van szó, úgy vélem, intézményesen kötelezővé tehetnék a művész számára a vándorlással eltöltött segédéveket.

— Ha az anyagi feltételeikről van szó: amilyenek leszneik a művészek által kitermelt alapok, olyan lesz a művészi törekvések támogatásának lehetősége.

— Az utolsó évben érezh&tő a folyóiratokban és újságokban az írói véleménynyilvánítások megfogyatkozása. Az írók, a kritikusok és irodalomtudósok nem szólnak hozzá a társadalom, de még az irodalom kérdéseihez sem. S ha ez a passzivitás álláspont, akkor olyan álláspont, amely főleg sajnálkozást vált ki belőlünk; sajnálkozást afelett, hogy olyan emberek, akik írnak és az irodalomról beavatotton szólnak, nem érzik természetes kötelességüknek, hogy éppen a nehéz időkben legyenek a többiekkel, és ha nem többet, legalább azt éreztessék velük, hogy olyan nemzethez tartoznak, amelynek minden területen jó képviselete van. Hogy ez az ő képviseletük, mely bármilyen feltételek között a helyén van, támaszkodhatnak rá, bízhatnak benne, és lelkiismeretesen végezhetik a munkájukat. Lényegében az olvasóhoz való viszonyról van szó, egy kevés emberi figyelmességről, tiszteletről és arról az érdekeltségről, hogy ne éljen lelki vákuumban.

— A felkelés alatt és után s a szocializálás kezdetén büszkék voltunk arra a — bár tévesen értelmezett és magyarázott, de bennünket mégis büszkeséggel eltöltő — összhangra, amely a társadalom akarata és a politikai vezetés igyekezete között volt. A mostani helyzetet az jellemzi, hogy a sok megoldatlan s a hosszú évek során felgyűlt ellentét végül is egyetlen nagy, totális káoszban csúcsosodott ki, s ebben a zűrzavarban, amikor újra érvényesülni kezdett egy ikövetkezetes és határozott szervezői elv, félreértésekre került sor. Az olyan viszonyokból született elképzelések, melyekben a látszólagos rendezettség alatt eluralkodott az ösztönösség vagy egy más rejtett rendszer, mely a viszonylagosságra és minden elv értékében való kételkedésre épült, nem fedték a valóságot; s viszont a kaotikus állapot megoldását célzó törekvések, amelyek a valóságot vették figyelembe, nem fedték ezeket az elképzeléseket. A helyzet és a kiútra való törekvések félreismerése a művészek esetében egyéb dolgok mellett elsősorban a művészet kárára van. Az embereknek, akiknek szükségük van a művészetre, szükségük van megértésre, együttérzésre, bölcsességre és tisztánlátásra — a művész csak a hitetlenség és nemtörődömség üres tenyerét tudja nyújtani. Mi jogon érzi így magát olyan valakinek, aki állásfoglalásával jó ügyet szolgál? Ellentétbe kerül ,az újjászülető társadalomról való saját elképzeléseivel. S marad az üres jusztamentum, a „csakazértis“, melyet a közönség nem ért, és nem is érthet. A társadalmi változások nem a művész és a művészet kívánalmai szerint fejlődnek; a művész csupán előre láthatja a fejlődést. Persze ez tájékozottságot, nem pedig tájékozatlanságot kíván.

— Egy időben létezett valami mozgalomféle, vagy mondjuk inkább így: hullám, amely az európai kultúra integrációját tűzte programjára, és Európa, az európaiság felé tájékozódott. Hullámszerűen terjedt — ahogy az már nálunk szokás — az új, az európai öntudat.

— Ebben a köztársaságban volt már egy európai koncepció, mely érezhetően a szlovák életet, művészetet érintette azáltal, hogy tagadta, kizárta, balkáninak, bizáncinak bélyegezte azt, valaminek, ami Európába nem tartozik. Az ilyen európaiságban nem bízom, és nagyon élénken tiltakozom ellene. Nem vallom ugyan életünk, művészetünk