Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Hrabovská, Katarína: Beszélgetés Ladislav Novomeskýval
Katarína Hrabovská beszélgetés Ladislav Novomeskývel (Interjú a Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordulója alkalmából) — A szlovák nemzeti felkelés fordulópont, amelynek során nemzetünk maga fogott hozzá történelmének alakításához. Eddig döntöttek róla, most ő kezd dönteni, eddig objektum volt, mostantól szubjektumként lép fel. Hogyan tükröződött ez a tény kultúránkban, irodalmunkban és művészetünkben? — A sok művész személyes részvétele a felkelésiben, a művészet forradalmi elkötelezettsége olyan érzést kölcsönzött alkotó művészeinknek, ihogy a társadalmi valóságnak ők is egyenrangú formálói. Megérezték a kapcsoltság érzését. Nem a fölérendeltségét, s nem is az alárendeltségét. A művészet és a nép között új viszonyok alakultak ki. Közelebb kerültek egymáshoz: a hasonló érzések, a valóságról való azonos nézetek és azonos cselekedetek, a harc és harci tettek alapján. Fokozódott az érdeklődés a művészi alkotás iránt, -mint a közösen átélt dolgok képe iránt. Ez az érdeklődés a művészetek számára nagy konjunktúrát jelentett, az alkotókat nagy tervek felvázolására késztette, és lehetővé tette megvalósításukat. A különböző intézmények, mint pl. a művészeti iskolák számára alapot jelentett ez egyrészt a tömegeknek, másrészt magának a művészetnek a művelésére. — jó erre emlékeztetni. Már csak azért is, mert a háború utáni s a februárt követő alapozó évek, amelyek során a művészetnek a szocialista-marxista fogalmazású humanista eszmékért folyó döntő nemzeti harcba fektetett tőkéje kamatozott i— ezek az évek a tudatban a művészeteket és kultúrát illetően is a hibák, tévedések és deformációk éveiként rögzítődtek — s közben elfelejtjük, hogy 'minden egyében kívül olyan hibák, tévedések és deformációk is ezek, amelyeket egy óriási történelmi mű megvalósítása közben kezdők, újoncok követtek el. S ha a művészetekről beszélünk, elfelejtkezünk egy óriási konjunktúráról, elfelejtkezünk például a művészetnek és művészeknek a felkelés résztvevőihez, a néphez való eléggé szilárd természetes elkötelezettségéről, inkább a nép nevében elhangzó posztulátumok sokszor kulturálatlan, önjelölt szerzői, a konjunktúra élősdijei élnek az emlékezetben. — Ha fel kéne állítania ennek a negyedszázadnak a mérlegét: gondolja, hogy a művészet még mindig merít ezekből a forradalmi kútfőkből? Van-e itt vajon valami rejtett, nem egyenes vonalú, de mégis létező folytonosság? — Nem ismerem a jelenkori irodalom minden alkotóját, különösen a prózásokat nem, de úgy tűnik, hogy ez a nemzetileg és szociálisan forradalmi áramlat, amelynek nálunk végeredményben sokkal régibb hagyományai vannak, itt-ott még természetesen tovább él, de a mai fejlődésre már nem jellemző. Nem akarom azt mondani, hogy az új ennek az áramlatnak eleve ellentéte, de a folytonosság mégsem figyelemreméltó, nem kifejező erejű. Sem a témákban és módszerekben, sem az anyagban és formában. Röviden: a próza vagy a költészet nem tér vissza azokhoz az alapokhoz, melyeket a felkelés során egyrészt felhasználtak, másrészt itovábbképezitek és gazdagítottak. Már más alapokból él,
