Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor magamtól megkérdazhetném a dal árnyéka az égen eloszló semmi alatt a szív hibátlan dördülése a mindenség mellén mi voltam mi lettem magamtól megkérdezhetném dal árnyéka az égen eloszló semmi alatt? a füst időtlen lebegése fogaim között az erek szétteregetett útjain száguldó más életek a szemem sugaraiban felolvadt végtelen terek füst időtlen lebegése fogaim között? a folytatás mely ágyékomban öröktől érik a szemem mikor utaim végtelenjét kikövezte a testem amely önmagát még nem szerette folytatás mely ágyékomban öröktől érik? az ami megfoghatatlan idejű és nincsen a semmi ahogy ujjaim között átpereg a minden ami más de ugyanaz lehet ami megfoghatatlan idejű és nincsen? osztódás már majdnem elfelejtettem a verset gyökereimet a mélyre látó fűszálakat magamat aki állok a zivatar roncsai alatt tenger fövenyén aki siklik a hullámok keserű érvei ellen minden üres szóbeszéd ellen önmaga ellen felbomlott szándékait keresve a széthasadt ösvények szövevényein és nézem nézem testemből kivált másik valómat ahogy előrelökött mellel szembefordul a sehol-sincs-utakkal leszegve fehér kő-homlokát s némán elindul maga sem tudja merre mélység közel lehet a mélység nem látom a kapu szárnyát hogy merre nyílik nagyobb sötétet vakság még nem termett és látó szem még nem zárult össze szorosabbra ilyen ébredést még gyökerek nem értek és ágak sem tapasztaltak aki elszakadt vérző öklét a torkába nyomja és hangtalanul üvölti hogy jobb lett volna meg se születni jaj látom látom hajnalban és délelőtt a halottaimat himbáló harangkötelet s végén a kondulást amely elszállt anélkül1 hogy megérkezett volna asszonnyá avatás összezártak az erdővel a fák néma árnyaival lehullott fenyőtűk száraz zizegésével feküdtél királyi magányban testeden a napfény fekete sóhajai lobogtak karjaid a sztratoszféra hélium felhőit kavarták s az éjszakában gömbvillám termett lábad combod a föld mélységeit kivájta mint a fák gyökere hogy termékenyebb légy és ültél önmagaddal szemben szemed helyén források fakadtak hogy a földre termő harmat hulljon kivártad a te idődet türelemmel és megszabadultál fájdalommal más fájdalomra más szenvedésre a mindenség részévé lettél befogadtál és befogadtattál az éjszaka előtt ahogy megvirradt
