Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

még inkább megijesztette. A férfi kifejezéstelen arccal nézte, majd lassan-lassan szemmel láthatóan s hihetetlen gyorsasággal váltakozott arcán a nevetés s a mély undor, és Irina tágra nyitott szemmel nézte, s nem értette, mi történik. A férfi hirtelen, lassü mozdulattal félrelökte, egy percig elfordulva állt, majd hátratett kézzel sétálni kezdett a szobában. A sárgás padló nyikorgott a léptei alatt, s a bútorok is, az asztal meg a szekrény rengtek a lépteitől.

— Ilyen egyszerű lenne? — kérdezte, s megállt az asszony előtt. Irina pedig összerezzent, olyan váratlan volt ez a hang. — Utatokban volt, és eltettétek láb alól? Ilyen egyszerű lenne? A városban azt beszélik, hogy a másikat is elsikkasztottátok...

— Kit? — kérdezte Irina elfehéredve.

— Kit? — mondta a joviális vállrángatva. — Még játszol is, mintha... tudod, hogy én azon kevés emberek közé tartozom, akik nem hisznek a hivatalos verziókban? Tudod, hogy ma jöttem autóval T. városából, csak azért, hogy lássalak, s Alexandrescu úr a két világháború közti idők divatos modorában... igen, igen, ő „önöz“ téged, és „kérem, bocsásson meg“, és gyengéd, és képes lenne kezet csókolni neked, minden semmiséghez engedélyt kér, s minél jelentéktelenebb az ügy, annál udvariasabb, így írja elő a szabályzat, ti meg! Barom! — tört ki hirtelen dühvei. — Én vagyok az egyetlen, aki még hisz az ártatlanságodban! Mi maradtunk ketten, én, a vén szamár, és te, az érzékeny bestia, akinek komplexusai vannak!

— Hallgass — suttogta az asszony, szinte könyörögve, s a férfi halkan, enyhén-durván felkacagott:

— Mi az? Intimitásba kerülünk az úrhölggyel, a szeplőtelennel? — Irina lehajtotta a fejét, és véresre hapta az ajkát.

— Igen, igen! — mondta a férfi, szinte szomorúan. — A kellékek tökéletesek, de ott, annak a gyermeknek a vére mellett... ki tudja, talán képesek voltatok ott összefeküdni, mikor még meleg volt! Hol van Gáspár, te szerencsétlen, mert a hajadnál fogva kötözlek az asztal lábához?!

Irina hallgatott. Odaát csend uralkodott, kellemetlen csend, telítve emberi testekkel.

Mosolyogva beszélt — az utolsó mondatot halk, tettetett kacajjal mondta, láthatóan dühös lett, keze enyhén reszketni kezdett, ajkán megint megjelent a vékony habcsík, amelyet Irina ijedten nézett, s amely jobban megrémítette, mint a jelzői — néhányszor idegesen végigsétált a szobán, aztán (Irina még a nevét sem tudta) megragadta a nő karját, és maga után vonszolta.

— De így nem mehetek...! — ellenkezett az asszony, mert háziipapucsban volt, és rövid, vékony háziruhában, de a férfi nem hallgatott rá, s miközben kinyitotta az ajtót, s húzta maga után, a nő érezte, hogy bal hóna alatt felszakad a varrás; akkor feladta a harcot, s hagyta, hogy vigyék. A ház előtt egy egyenruhás férfi állt és egy óriási farkaskutya, s a joviális rövid parancsot adott, miközben a férfi kezéből kivette a pórázt:

— Elmehetsz! Szabad vagy, elvtárs! — s az ember szó nélkül elment. Pár percig álltak a ház előtt, mintha a férfi azon gondolkozott volna, hogy visszatérjenek-e vagy ne, aztán kinyílt az ajtó, és megjelent Alexandrescu is szótlanul, mereven kerülte, hogy az asszonyra nézzen.

Az ismeretlen megfogta, mint egy tárgyat, s elindultak mind a hárman. Az utcák teljesen néptelenek voltak, tizenegy óra körül lehetett, s az asszony egy jó idő múlva észrevette, hogy nem a rendőség felé mennek, hanem a város vége felé, a Muresanu utca irányába, amelyik felfelé vezetett a hegyre. Óriási, valőszínűtlenül vörös hold mozgott a két, erdő borította csúcs között, melyek fenyegetően borultak össze — tömör, fenyegető erdők voltak ott —, épp az ortodox templom tornya fölött. A templom nagyon régi épület volt, vastag falakkal, s csonka, masszív toronnyal.

A hegy sziklás oldalán mentek felfelé, a kanyargós utcán, melyet sötét házak szegélyeztek. Irina egy pillanatra hátranézett, s a város mélyen a lábai alatt feküdt, néhány sárgás, beteges fény (pislogott lent félénken, a hegy láthatóan közeledett, mintha vízen úszna feléje, úgyhogy Irina nem tudta visszatartani nyugtalan reszketését, s mellén keresztbe font karjaival összefogta a vállát, mintha hirtelen fázni kezdene.

Alexandrescu hol egy-két lépéssel előttük, hol mögöttük ment, s nem nézett az asz- szonyra egyszer sem; állandóan a házakat figyelte, a sötét köveket, amelyekre lépett, elmélázva simogatta a deszkakerítéseket és kapukat, melyek mögött gyakran kutyák ugattak, de nyüszítve elnémultak, ahogy megérezték a farkaskutyát, melyet pórázon