Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

vezetett a joviális, ismeretlen tiszt. Aztán, mielőtt az utca végére értek volna, visszafordultak, látszólag minden ok nélkül, s visszafelé jöttek a kisváros felé. Mielőtt véget ért volna az utca, balra fordultak, s köves 'kis utcákon, végig az út közepén mentek. Az ismeretlen elég gyorsam ment, már nem fogta az asszony kezét, de tartani kellett a lépést vele, ami elég nehéz volt, mert Irina fáradt volt, s a régi nemezpapucs le-leesett a lábáról. Ahányszor megállt, a férfi szótlanul, mogorván bevárta, aztán gyorsan tovább indult, Irina meg futott utána, melléje, egészen közel hozzá, lihegve, s egyre a haját próbálta összetűzni azzal a néhány csattal, amely nála volt, s amelyeket lassanként elveszített.

Végre a folyó közelébe értek — már hallatszott a hegyi patak állandó zúgása —, az ismeretlen megállt, az órájára nézett, s a hold fényénél próbálta megállapítani, hány óra. A hold már az ég tetejére hágott, elhagyta a fehér, összezsugorodott hegyek csúcsát, s az elnyúlt felhők között rohant.

— Nem bírom már — szólalt meg Irina az ügyészhez intézve szavait —, vigyenek valahová! Nem bírok már a lábamon állni!

Alexandrescu elővette a zsebkendőjét, és figyelmesen megtörülte vele a szája szélét, a homlokát, majd a halántékát, aztán szépen összehajtogatta, és visszatette a zsebébe. A joviális tovább indult, az ügyész már előtte haladt, de Irina nem mozdult. A másik megállt, és határozatlanul hátranézett, majd csendesen odakiáltott a kutyának:

— Dingó!

A kutya — elöl szaladgált, épp egy kerítés tövénél szaglászott — hirtelen megállt, és felemelte a fejét; nyaka felcsillant a hold sugaraiban.

— Dlngó! — súgta megint a tiszt, s a kutya hirtelen megfordult, Irinához rohant, s mellső lábait a vállára tette, erősen morgott, és az asszony egy pillanatra megingott, de a kutya — úgy rémlett, magasabb nála — gazdájához fordulva tartotta, hogy el ne essék, Irina meg állandóan kapkodta a fejét a kutya erős lihegése és óriási nyelve elől, mely szinte az arcát érintette. A tiszt megfordult, és gyorsan folytatta útját, a kutya rövid tétovázás után levette lábait az asszony válláról, és Irina a hosszú kanyargós út kövezetén botladozva elindult. Az ügyész a folyó medrénél várta őket, az ismeretlen odament hozzá, pár rövid, kemény mondatot váltottak.

Amikor az asszony közeledett, s néhány lépésre tőlük megállt a joviális barátságos szóval fordult hozzá:

— Miért álltái meg? Gyere közelebb, vagy félsz tőlünk? Azt hiszed, hogy kárt akarunk tenni benned, kicsike?

Az asszony tett még vagy két bizonytalan lépést, s ijedten érezte, hogy egész teste reszket, már nem tud uralkodni magán, a férfi reakciói, mint ininden, ami az utóbbi napokban vele történt, váratlanok voltak, s minden az akaratától és uralmától függetlenül ment végbe körülötte, s az asszonyt lepte meg leginkább ez az olykor egészen természetellenes állapot. Egy lépésre a másiktól megállt, és hirtelen megérezte papucsa vastag talpa alatt a folyó durva homokját.

— Mondd, Irina — szólalt meg a másik, és lassan hozzáhajolt —, tetszik ez az este?! Nézd a holdat! — s karját kinyújtva a hold útját követte, mely fáradhatatlanul úszott a felhők sötét és fényes, néhol foszforeszkáló sávjai között. — Látod? Amikor kicsi voltam, megpróbáltam úgy nézni, hogy ne veszítsem el egy percig sem a mozgás illúzióját! Látod — ős hangja oly közel és melegen hangzott, mintha múló félreértés lett volna minden —, ha csak a holdat nézed, anélkül, hogy valamiféle fix pontot keresnél körülötte, olyan, mintha hihetetlen sebességgel mozogna az égen! Látod? Nézd, Irina, nézz oda!

Könnyedén megfogta az asszony állát, felemelte, s akikor az fásultan felnézett a holdra, mely veszettül rohant az ég mezején. Irina bosszankodva vette észre, hogy a szeme megtelt könnyel. A férfi elfordította a fejét, s a kutyával kezdett játszani.

— A víz biztos meleg, mi? — kérdezte anélkül, hogy akár az asszonyra, akár Alexand- rescura nézett volna, aki a víz partján ült egy óriási kövön.

Aztán oldalról figyelte az asszonyt:

— Te mit gondolsz? Fürödtél már éjszaka folyóban?

— Nem — felelte az asszony.

— Én fürödtem! — mondta a férfi dicsekedve, mint egy gyerek, s egy pillanatig olyan is volt, mint egy nagy gyerek, aki büszke arra, amit tett. — Na, indulj! — mondta még, hirtelen.