Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)
vizsgálás árthat neked, persze, ha csak nem vagy te is belekeveredve a... nem tetszik, hogy tegezlek? Hát tudd meg, hogy azoknak az asszonyoknak, akikkel lefekszem, nem mondom, hogy „galambocskám“, „madám“, „babám“ meg ehhez hasonlókat, mint neked. Most, hogy magunkban vagyunk — súgta a férfi, s arcát az asszonyhoz közelítette, s megölelte, hogy ne mozdulhasson — mondhatok mást is, még ... még ... — Hagyjon! — kiáltotta az asszony, és kitépte magát a férfi kezeiből, hátrahúzódott, s feldöntött egy széket, mely váraltanul nagy zajjal esett le, s egy pillanatra minden elnémult a házban. — Gyere ide! — hívta vissza szelíden az asszonyt, s barátságosan hunyorított, bal kezét, amely kövér volt, s melynek klsujján nagyon hosszú volt a köröm, 'kinyújtotta érte. — Gyere vissza! Irina tétovázott, aztán elindult: nem sikerült lepleznie, hogy reszket, s az ijedtségét se, mely hirtelen hatalmába kerítette. A férfi megint megfogta a karját, s egészen közel húzta magához. — Mondd — súgta —, akarod, hogy bezárjalak? Biztonságosabbnak éreznéd? — Igen — felelte az asszony, egy pillanatig a lágy, meleg hangtól csalódottan. — Ügy értesültünk, hogy Dán nem a Dabici fia volt! Te tudtad?! — Ki volt képes?!... — tört ki hirtelen az asszony; minden erejével uralkodni próbált magán, de a hír váratlanul csapott rá. — És hogy egyszer... Dabici halála előtt néhány hónappal, Dán egyik reggel, amikor... — Nem, nem! — ellenkezett az asszony. — Koholmány. A szomszédok közönséges, aljas koholmánya! — Van egy igazolvány a törvényszéki orvos aláírásával... — Az igazolvány csak formális volt, hogy elijessze! Egyébként nekem titoktartást ígértek, nem hivatalosan, csupán emberileg. Vagy érző emberek már nem léteznek...? — Titoktartás? — kérdezte a joviális, figyelmesen nézve őt, arcát rövidlátóként nagyon közelről vizsgálva. — Azért ittál hipermangánt? — 0, még ez is! — kiáltott fel Irina fájdalmas fintorral. — Mit akar? — kérdezte tompa, elcsigázott hangon. — Mit akar még? — Én? Tudod, mit akarok! Hülye!! Az asszony a hirtelen megváltozott hang hallatán elhűlve nézett rá. A férfi viszont újra mosolygott, s ajkait nyálazta. — Ügyész elvtársi — kiáltott az üvegfal felé, s túl hirtelen csend lett, nem hallatszott semmi. — Ügyész elvtárs! A joviális csodálkozva nézett rá, s úgy megszorította a karját, hogy elnémult. — Nem tetszik, hogy egyedül vagyunk? Faragatlan tuskó vagyok, mi? Mást érdemelsz, azt hiszed! Az ügyésznek én parancsolok, te hülye! Én parancsolok Itt! Amíg ebbe bele vagy keveredve, és tudd meg... Ide hallgass! Azt hiszed, hogy az orromnál fogva vezetsz majd? Vagy részes vagy a gyilkosságban, vagy rejtegetsz valakit, s akkor ... mondd, mit csináltál kilenc és fél tizenkettő között? Magamévá kell hogy tegyelek, mielőtt megtudom, te boldogtalan? — Ki jogosít fel arra, hogy így beszélj velem? — kérdezte Irina elhaló hangon. A férfi hosszan, határozatlanul nézett rá, másfelé járt az esze, majd hirtelen azt mondta: — Tudod, hogy senkinek sem volna mersze ide belépni, még ha mi ketten itt... ha, ha, ha! Izgat, mi? Vagy inkább küldjem el őket, hogy csak ketten... — Ügyész elvtárs! — kiáltotta megint Irina, s próbálta kiszabadítani magát a másik kezéből, de az erősen fogta. — Pascariu úr, kérem, jöjjön ide... Pascariuné asszony! Jaj! Ja]! — kiáltotta hirtelen, mert a másik úgy megszorította, hogy megdermedt. A homlokát hirtelen kiverte a veríték, s egész teste reszketett, annak ellenére, hogy kétségbeesetten uralkodni próbált magán. — Rosszul vagy? — kérdezte szelíden a férfi, s arcát közelebb vitte az asszonyéhoz. — Tudod-e, hogy ők ott, odaát — és suttogni kezdett, mintha nem akarta volna, hogy meghallják —, ők ott adaát hallgatóznak. De még akkor se jönnének be, ha megölnélek. Az ügyész egy tehetetlen alak, még arra se volt mersze, hogy letegezzen téged, te pedig, semmirekellő!... — s vékony habréteg jelent meg a szája szélén. Irina elhűlve nézte, hogyan csap át egyik végletből a másikba. De a gyanú, hogy csak alakoskodik,
