Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)
Rövid tiltakozás után a háziasszony felajánlotta, hogy a havi házbér fejében elfogadja a szolgálatát, ami elég nagy összeg volt, de Irina ezt visszautasította. Attól a naptól kezdve Irina foglalkozott a gyerekkel, s az undor első napjai után furcsa elégedettséget kezdett érezni a foglalatosság közben. Az éjszakai botrányok ennek ellenére folytatódtak, órákig elhúzódtak; a magas, szótlan, szinte félénk férfi szokatlan kitöréseiből és üvöltözéseiből Irina, anélkül, hogy akarta volna, sok apró részletet tudott meg a házaspár életéről és intimitásairól, s ezt sokkal nehezebben viselte el, mint a konyhában élő nyomorult gondozását. Irina igyekezett mindent a legkisebb ellenállás nélkül elviselni, elnyomva még belső, ki nem mondott ellenszegülését is: neki, úgy gondolta, egy ismeretlen bűnt kell jóvátennie, és bizonyára azért érte a csapás, mert eddig kerülte a szenvedést. Ha kereste volna, ha nem kerülte volna ki az élet olyan sokszor nyújtott alkalmait a szenvedésre, mely minden embernek kijár, ha nem óvta volna olyan „kicsinyes szívóssággal“ a „boldogsághoz való jogát“, ami nem volt egyéb előítéletnél, lehet, a sors vagy az a „valaki“ nem ütött volna rajta olyan kíméletlenül. Miközben a konyhában a szörnyeteggel foglalkozott, aki olyan távol állt az ő életétől és mindenkiétől, a környezetétől, próbálta legyűrni undorát, amit annak puszta látása is minden esetben kiváltott belőle, nem beszélve a gondozásról, amire nincs Is sző. Próbálta megszokni a gondolatot, hogy egész életében ápolni fogja. Látta, hogy az anyja milyen könnyen mondott le a gondozásáról; Irina nem látta lehetetlennek, hogy amikor elköltözik tőlük, haza, a saját lakásába, neki adnák a nyomorultat. Ahogy feküdt a sötétben a kanapéján, megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy aznap békén hagyták az ügy kivizsgálói, de csalódott, mert estefelé, miután a gyermeket (nem volt neve sem) megetette, s épp feküdni készült, egy férfi jelent meg a házban. Pasca- riuné jött bejelenteni, s mert Irina arra kérte, hogy mondja neki, nem fogad senkit, az asszony azonnal hozzátette, hogy a látogató ügyész: igazolta magát. Azután szégyenlősen — vajon miért? — még hozzátette, hogy tulajdonképpen ketten voltak, az egyik az árnyékba húzódott, s egy szót sem szólt. Irina azt mondta, közölje velük, hogy felöltözik, s kimegy, de azok ketten kierőszakolták, hogy a szobájában fogadja őket, azon a címen, hogy szeretnék látni, hogyan lakik. Volt kiszállási parancsuk is — mondta még Pascariuné, s csodálkozott, mint ahogy Irina is, mert ez volt az első eset, hogy „ők“ jöttek ide. Néhány perc múlva Irina kénytelen volt fogadni őket, s a két belépő férfi egyikében azonnal felismerte Alexandrescu Remust, a rajoni főügyészt, aki órákig, napokig vallatta már; a másik, egy kövér, elég fiatal, vastag, fekete szemöldökű joviális alak, teljesen ismeretlen volt, még csak az irodák egyikében sem látta, s a rendőrség vagy az ügyészség folyosóján sem. — Itt lakik? — kérdezte Alexandrescu, mint mindig, szertartásosan, sőt, néha már fárasztó udvariassággal. — Sajnáljuk, hogy még nem térhet haza... bár el kell ismernem, hogy ha okosabb volna, mondjuk ezen a kihallgatáson is... megengedi? — mutatott egy székre, és Irina megkérte, hogy foglaljon helyet. Azután bemutatta, elég zavartan, a „joviálist“: egy elvtárs a tartományi rendőrségtől. — Miért jöttek ide? — kérdezte Irina az ügyészt. — Nem érdemlik meg ezek az emberek, akik befogadtak a házukba, hogy ... — Hagyjuk ezt, elvtársnő — szakította félbe a joviális, vastag ajkain, állandóan tátott száján széles, idétlen mosollyal —, már majdnem egy hete vezeti félre a hivatalos szerveket... Az elvtársak nagyon elnézőek voltak magával szemben, másképp ... — Másképp? — kérdezte Irina, s a szemében egy pillanatra régi büszkeségének szikrái jelentek meg. A joviális felállt, és zsebredugott kézzel közeledett feléje, egyenesen a szemébe nézett, Irina meg mozdulatlanul ült, szemét sem sütötte le. — Miért nem beszélt nekünk a szeretőjéről? Miért akar becsapni minket, orránál fogva vezetni egy csomó embert, akik __ Ir ina állhatatosan nézett a szemébe, aztán Alexandrescu felé fordult, de a joviális, aki előtte állt, durván megfogta az állát és visszafordította: — Most velem beszél, nem ... Jóságosán beszélt, állandóan, aztán hirtelen, halkan, bizalmaskodón: — Hol van Gáspár, szépasszony?
