Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)
— Gáspár? — kérdezte csodálkozva Irina, mert eddig egyszer sem esett sző róla. — Mi bajuk van vele?! — Az a mi dolgunk! — mondta tettetett ravaszsággal a kövér. — Te, galambocskám, azt mondd meg, hol dugdosod? ... hol találkozol vele, Ide hozod? Irina a „te“ szónál összerezzent, de csak azért, mert itt volt a szertartásos Alexand- rescu, egyébként bizonyára észre sem veszi. — Nem tudom — mondta, vállával az ismeretlen felé fordulva, de az karjánál fogva visszafordította, nem durván, de biztos fogással, mintha a nő elszaladhatna. — S ki az a Gáspár, a rejtélyes Gáspár? Mit keres itt, miért nem jelentetted a... — Nem tudom! — mondta Irina, mereven ülve vallatőjával szemben. — De szeretném, ha nem itt vallatnának, hanem ... — Hallgass! — szólt rá a másik, tovább mosolyogva, s Irina láthatta egész fogsorát, amely elképesztően szabályos volt. — Mi ott vallatunk, ahol kedvünk tartja! Ki ez a Gáspár? No, milyen hazugságot eszelsz ki, halálosan kíváncsi vagyok?! Irina pár pillanatig hallgatott, aztán igyekezett a joviális szemébe nézni, s azt mondta: — Gyerekkori ismerősöm ... Orsgvából ismerem, egy iskolába jártunk... — Milyen iskolába? — A gyakorló elemibe, aztán az alsó fokú gimnáziumba. Két évvel járt fölöttem, egy törvénybíró fia volt... de mit kérdezget, jobban tudják maguk ezt, mint én... — Mint te? — kérdezte nagyon derűsen a másik. — Mit keresett itt, mikor jött? — Nemrég, látni akart... — Otthon fogadtad? — Nem... nem is akartam látni, mert... — Mert? — Az nem tartozik magára — mondta határozottan Irina. — Igen! — mondta a joviális, de még mindig fogta az asszony kezét. Kíváncsian nézte, mintha tudta volna, hogy ezt fogja mondani. — Kezded a játékot? Azt hiszed ... na mindegy! Nagyon kevéssé vagy eredeti! Egyébként hazudsz, a pofát több ízben látták hozzád, a lakásodra menni! — Én megtiltottam, hogy jöjjön! Lehet, Dánhoz jött, ismerték egymást... — Igen? És éjszaka? ... Vajon nem az Irina asszony paplana alá ibújt? Irina hallgatott. Alexandrescu a körmeit nézegette. — Nem zavart benneteket a fiú! Orsován, mialatt a férjed le volt tartóztatva, több ízben láttak együtt ezzel az alakkal, aki rongyosan jött most ide, és munkát keresett, mint egy közönséges csavargó! Mit keresett? Hol lakott ez alatt az idő alatt? — Irina hallgatott. Csak egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy azok ketten a fal túlsó oldalán, a házigazdái, fülüket az üveges ajtóhoz tapasztva hallgatóznak. Ezzel a promiszkuitás tökéletes lett, kiegyenlített, kvittek voltak. Semmivel sem volt különb azoknál. — Azt akarta, hogy menjek hozzá feleségül... — mondta Irina, tekintetét lesütve, s szavait a szórakozott Alexandrescuhoz intézte. — Hol voltál a gyilkosság estéjén, kilenc és háromnegyed tizenkettő között? Gáspárral voltál? Irina nem felelt. Ezt a kérdést már legalább százszor hallotta. — Nem — mondta kényszeredetten —, már annyiszor megmondtam, hogy ... — Hogy mi? — kérdezte a másik. Irina megint elhallgatott. — Legényeim kezére foglak adni! — mondta a joviális, s tovább mosolygott jóságosán. — Ismered őket: akik a részegekkel, s azokkal „foglalkoznak“, akik éjszaka botrányt csinálnak a városban, betörik a kirakatokat, megerőszakolják a nőket... Ezeknek a fiúknak egyéni varázsuk van, az egyiknek, Clark Gable-nak bajusza Is van... Tetszik neked Clark Gable? — Csináljon, amit akar — mondta ridegen Irina —, csak azt nem tudom, hogy van-e joguk itt vallatni. Kérem, menjenek el! A joviális elővett egy papírt, és feléje nyújtotta: házkutatási parancs volt. — Még van néhány papírunk — tette hozzá unottan —, vagy azt hiszed, azért jöttünk ide, hogy szórakoztassunk? Azt hiszed, hogy embertelen vagyok, ml? S azt hiszed, hogy te emberségesebb vagy, amikor egy ilyen alakot dugdosol, akinek a léte
