Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Egri Viktor: Eszter

f

Egri Viktor

Eszter

Egy délelőtt, amikor rovatom másnapi anyaga nyomdába ment, és a következő szám előkészítése foglalt el, Zsiga keresett fel szobámban. Zsiga nem tartozott a szorosan vett munkatársaim közé; a mezőgazdasági rovat riportere volt. Kiszállásai során gyakran került bizalmasabb közelségbe az új vezetőkkel, cselédből lett elnökökkel, és értett a méltatlanul mellőzött szakemberek, dohányhoz értő kukások, unokákra gondoló, kertészkedő öregek nyelvén.

Gyakran biztattam: hagyd a kötelező lelkesedést, Zsiga! Próbáld néha az emberi oldaláról megragadni a falut, ahogy te látod kialakuló új arcát minden gondjával és bajával. Istenkísértés volt akkoriban az ilyen tanács, Zsiga mégis megfogadta, és ilyenkor cinkos mosollyal jelentkezett: nézzük át közösen az írást, mielőtt rovatvezetője kezébe adná, nem hajította-e túlmesszire a sulykot?

Hálás tanítvány volt, jól odafigyelt, amikor riportjaiban a biztatót kerestem, darabos mondataiba egy kis elevenebb színt kevertem, és megfelelő helyére tettem, ami megérdemelte, hogy fényt és súlyosabb csengést kapjon.

Akkoriban, az ötvenes évek elején, gyakran kerestek fel próbálkozó fiatalok kézirataikkal. Ontotta a mindennapi posta is a hangsúlyos lobogás nélkül papírra vetett versek, a görcsös fogantatással szült novellák tömegét. El kellett őket olvasni mind, hátha a kezdetleges versek özönében akad egy megragadó költői sor, felcseng egy tiszta dallam, a novellák szürke, egyhangú mondatai közt felbukkan egy-egy színesebb leírás vagy tehetséggel bíztató formás párbeszéd.

De hamar meg kellett tanulnom, milyen reménytelen öntelt dilettánsokkal, gyógyíthatatlan grafomániásokkal perbe szállni, és mennyi üggyel-bajjal, félreértéssel, titkolt és rosszul leplezett haraggal jár a kezdők zsengéinek elbírálása. Zsiga a kevesek közé tartozott, akik figyelmükkel elfeledtették velem mások tompaságát, apró komiszságait, és megszerettették velem ezt a háládatlan bábáskodást.

Ezúttal Zsiga nem hozott kéziratot.

— Nem magam miatt jöttem. Szeretném egy ismerősömet bemutatni neked. Novellákat és kritikákat ír. Két nyelven, magyarul és szlovákul.

Utolsó kijelentése meglepett. A jelentkezők legtöbbje — a tehetségesek is — éppen a nyelvvel, a kifejezés nehézségeivel bajlódtak. Miféle csodabogár lehet, aki mindkét nyelvet egyformán bírja, vagy nyílván egyiket sem tökéletesen, ha így is meg amúgy is próbálkozik, és egymaga nem tud dönteni, egy nyelv mellett megállapodni?

— Te, Zsiga, ne hozd ide az ismerősödet. Nem tartom magam illetékesnek, hogy szlovák nyelvű kéziratról véleményt mondjak — tettem szóvá előtte aggályomat.

— Tudsz te annyit szlovákul — makacskodott —, hogy megállapíthasd, van-e tehetsége vagy nincs. Ismer téged, és bízik az ítéletedben.

Levett a lábamról, bele kellett egyeznem, hogy másnap felkeressenek. Csak akkor tudtam meg, hogy lányról van szó, és Eszter a neve. Zsiga szőke és szeplős, jóvágású fiú, nagy nőbarát; ez a két nyelven író Eszter alighanem a legújabb szerelme.