Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Vekerdi László: Sükösd Mihály: Értelmiségi terepszemle

elemzések részletei — összefoglaló monográfiában.

Mintha Bori Imrét korábbi köteteinek elemzései kísértenék — túlzott mértékben. Csakhogy míg ott és azokban /Radnóti, Két költő; Eszmék és látomások! helyénvaló volt az ily mértékű elemzés; emitt, átfogó törekvésekről lévén szó, kérdéses azok jogossága.

Még egy mozzanatra szeretnénk a figyelmet irányítani. Az 1920-as években, az évtized elején, az irodalom elvi megfogalmazásával, az avantgarde-mozga- lommal több cikk is foglalkozott Vajdaságban (pl. Törekvések és irányok a modern művészetben, vagy Haraszti Sándor cikke: Irodalom — 1922 stb.). A magyarság új helyzetéből fakadóan fogalmazzák meg a szerzők e cikkekben az irodalom feladatát, célját és — rangját. Fábry Zoltán ugyanezen időben Csehszlo- vákiában(l) Irodalom és magyarság (1923) címen írt — lényegében — programadó cikket, s még egyéb, ehhez hasonló írásokat. Lehet, sőt valószínű, hogy nem is tudtak akkor egymásról; tehát az egymásról nem-tudás egyidejűségéről van szó, akkor, amikor eszmeileg, szellemileg — a valósággal összhangban, abból következően — ugyanazon problémákkal foglalkoztak. E törekvéseknek lényege (akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában fogalmazták meg azokat): a cselekvő irodalom. Ennek bemutatása

— jugoszláviai-vajdasági érdekűen — Boti Imre érdeme, aki annak az irodalomnak mozgalmaiban és egyéni pályaképekben (portrékban) mindezt nagyon szépen kimutatja.

Ha az imént a teljességre való törekvésében a túlzott részletezést kifogásoltuk, ehelyütt viszont szóvá kell tennünk: könyve kiemelkedő érdemei közé tartozik az igen alapos filológiai tájékoztató, amelyet az egyes fejezetek, illetve portrék végén nyújt. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert Bori Imre ezzel — végeredményben — teljessé tette a jugoszláviai magyar irodalomról nyújtható képet, szinte már szintézist is nyújtott; feltétlenül alkalmas művet arra, hogy megfelelő időben szintézist írjanak róla. Ezzel a művével Bori Imre az elengedhetetlen analízist is elvégezte.

Kovács Győző

Sükösd Mihály: Értelmiségi terepszemle

Az értelmiség hivatása óta Sükösd Mihálynak a hatvanas években megjelent tanulmányai elemezték nálunk először, hogy az „értelmiségi“ miféle ember, s hogy sorsa miképpen „közügy“. A most kötetbe gyűjtött tanulmányokból, az azonos szellemi fázisú és rezgésszámú mondanivaló Interferenciája miatt, a felfedezés öröme s izgalma még erősebben hallható, mint az egyes írásokból. A felfedezés feladata világos vonalak húzása a homályos semmi helyébe, s a vonalak egy részéről — gyakran jelentős részéről — később mindig kiderül, hogy tévesek. Az ilyen felfedező írások helyét s értékét tehát nemcsak az — s talán elsősorban nem Is az — dönti el, hogy az írónak „igaza volt“ vagy „tévedett“, hanem az, hogy világosan megrajzolt, igazolható vagy megcáfolható vonalakat húzott egy ismeretlen földrész addig fehér foltként ábrázolt térképén.

Az író természetesen nem vállalkozhatott az ismeretlen földrész teljes szociográfiai feltárására, a kötet tanulmányai inkább kutató expedícióknak tekinthetők, amelyek a felszabadulás utáni magyar értelmiség fejlődéséből néhány főbb folyamot követnek, néhol a forrás- vidékig. A kötet többszörösen igazolt alapfeltételezése, hogy felnőtt itt egy olyan ifjúság, amelyet csak a mai Magyarországhoz kötnek személyes — tehát a gondolkozást és cselekvést .meghatározó — élmények. „A fiatal értelmiség a magyarországi szocializmus adott szakaszát annyira a maga szükségszerű közegének érzi, hogy nem is töri rajta a fejét; elvileg más rendszert képzelni el a helyén nemigen jut eszébe.“ Triviálisnak látszó megállapítás? Ne felejtsük el azonban, hogy hányan s hogyan próbálják „hipplsíteni“ fiatalkorú garázdáinkat, s hányan keresik a nyugati imperializmus vagy az ősi magyar reakció mesterkedésének a hatását a viselkedésükön. Sükösd ezzel ellentétben a valóságos helyzet elemzéséből indul el. „Kíséreljük meg — írja az Értelmiség a kü,- szöbön című tanulmányában — egyszer az ő fejük szerint gondolkodni. Mondot-