Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Vekerdi László: Sükösd Mihály: Értelmiségi terepszemle

tuk, hogy ez a korosztály filmekből és regényekből ismeri (és únia/ a háborút, nem emlékszik Sztálin képeire, elfelejtette, mert fel sem fogta Rákosi Mátyás szónoklatait. Nézőpontjában, vélekedésében és ítéletében nem a magyarországi történelem múltbeli szakaszaihoz illeszti folyvást a szeme előtt elterülő látványt, nem hasonlít, méricskél, nem „számítja be“ állandóan ezt vagy azt, hanem saját élményeihez igazodik, érveit ehhez méri, mert máshoz nem mérheti.“

A kép, amelyet Sükösd a hatvanas évek elején s közepén vázolt az ifjúságról, ma talán túlságosan optimistának látszik, változatlanul érvényes azonban az a — ma már szinte trivialitásnak látszó — felismerése, hogy az egyedüli reális alap bármiféle „értelmiségi terepszemléhez“ az ifjúság helyzete. Ma már az 1962-es „húszévesek“ átlépték a „küszöböt“, s nem nehéz előre látni, hogy rövidesen jelentős szerepük lesz szellemi életünkben, jórészt éppen a Sükösd által felsorolt s analizált tulajdonságaik s lehetőségeik miatt, s azért is, mert őket már nem választja el olyan nagy különbség az utánuk jövőktől, mint az elődeiket tőlük. Varga Károly gondos szociológiai tanulmánya (Magyar egyetemi hallgatók életfelfogása, Bp. 1968) mutatja, hogy Sükösd elemzése lényegében a mostani húszévesekre is alkalmazható, s ez — de már a gondos tanulmány létrejötte egymagában is — a Sükösd által elkezdett vizsgálódás jogosultságát és fontosságát igazolja. S az esszé esetében éppen ez számít, az egyes részletek szükségképpen vitathatók.

A vitathatóság vállalása írásainak külön érdeme. Meglepőségre és újszerűségre törekvő, a vitathatóság kérdését többnyire megkerülő modern tanulmányirodalmunkban Sükösd esszéi újra eszünkbe juttatják, hogy ez a műfaj a szó eredeti jelentése szerint kísérlet, ahol a tévedés veszélyét is vállalni kell a téma nagysága s érdekessége kedvéért. Szerb Antal és Németh László esz- széihez hasonlóan Sükösd tanulmányait is ez a kísérletező kedv viszi nagy, s gondos aprómunkával soha fel nem tárható területekre; ez a kísérletező bátorság menti meg pl. az értelmiségi világkép elgépiesedésérői szóló írását a két kultúra ürügyén keletkezett zavaros tanulmánytengerben való elmerüléstől; ettől válik izgalmas kórrajzzá a nyugatnémet baloldali ifjúságról szóló esszéje.

Ez a két esszé szinte a módszer mintája lehetne. A világkép elgépiesedése és ezzel összefüggő feldarabolódása nálunk, a szuperforradalmár gőg valóságtagadó szkizofréniája a németeknél; a provinciális szakember itt, a rombolást teoretikusan szakmájául választó hivatalos német világforradalmár ott; az elképzelt (helyesebben a jellemző elemek tömörítésével teremtett) provinciális pesti szakbarbár „fogorvos“ és az olvasó lábát rúgásra ingerlő kitűnő „Willy G.“ semmi más eljárással nem lenne ilyen plasztikusan vázolható, s nincs az a matematikai módszer, amely így megértetné, hogy a saját erejükből autós szakbarbárokká felnövő ifjú fogorvosok s az apjuk pénzén überforradalmárkodó gőgös és művelt Willy G-k — „határkarakterként inkább, mint típusként“ — miféle emberekre, s milyen társadalmi fejlődésre jellemzők. Sükösd kötete meggyőzően bizonyítja, hogy az adatfelvételes matematikai szociológia mellett a klasszikus, s nálunk oly nagy múltú szociográfiai esszé sem felesleges, s nem ís avult el ma sem.

Az irodalmi szociográfia nagy lehetősége — ezt igazolják a kötet szociológiai riportjai és riportnovellái is — a mélyfúrás: egy-egy szerencsésen kiválasztott sors vagy helyzet szerint haladva az író gyakran olyan rétegekre bukkanhat, amelyek a nagy területeket pásztázó adatfelvételező figyelmét rendszerint elkerülik. A kötet második felében, Krónika és Tükör gyűjtő címek mögött, Sükösd efféle szociográfiai mélyfúrásokat közöl. A legtöbb írás — pl. Doktor Sóbujtó története, a Fekete-fehér vagy a Színe és visszája olvasható lenne izgalmas novellaként is, csakhogy a Sóbujtó doktorban azonnal ráismer a saját Sóbujtó doktorára, aki csak egy kicsit is ismeri a vidéki magyar értelmiség életét, a Színe és visszája a hatvanas évek hivatalbéli értelmiségi mindennapjainak telibetalált „határhelyzete“, melynek kevésbé sikerült változatait a napilapokban is olvashattuk; a Fekete-fehér hőse, bár ilyen tömören ismét „határfigura“, részleteit tekintve, s különféle variánsaiban nagyon sokunk álmában kísért ma is, aminthogy kísért — sajnos, többnyire nem kertésszé szelídültén —