Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Kovács Győző: Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története

a „vajdasági" vidéki irodalom; a vajdasági avantgarde; a polgári irodalom; a vajdasági avantgarde harmadik hulláma stb. Ennek keretében kap helyet a Kalangya tábora, a vajdasági „szociális" irodalom. Az idő, a történelem fejlődésében, akarva-akaratlan a nemzedékek váltakozásában, így kerülünk szembe Sin- kó Ervinnel, Csuka Zoltánnal, Tamás Istvánnal, Mikes Flórissal, Haraszti Sándorral vagy Szenteleki Kornéllal (akinek szervező munkásságát, személyiségének erejét különösen hangsúlyozzák a jugoszláviai magyar irodalommal foglalkozók), de így Herceg Jánossal s a félbeszakadt pályájú, alig kibontakozott tehetségekkel, majd a népiesekkel s Majtényi Mihállyal, a szociális törekvésekkel, Laták Istvánnal, Gál Lászlóval s a Híd táborával stb.

Mindezzel jelezni szeretnénk csupán, hogy egész irodalom, nemzedékek törekvését átfogó és azokon is túlmutató irodalmi tartomány létezett és létezik Vajdaságban. Irodalom, amely immár ötven éve saját törvényszerűségei szerint mozog, irányít, hat és fejlődik. Megvoltak és megvannak ennek az irodalomnak személyi, személyes és eszmei kapcsolatai a környező országokkal, így Magyarország irodalmával is; de e kapcsolatok csak másodrendűeknek minősülhetnek. Sok adat, tény még feltáratlan. Éppen az avantgarde törekvések, azok ottani képviselőinek munkássága, kapcsolataik Kassákkal stb. irányítják erre a figyelmet. De más is közrejátszik ebben: a kibontakozó és újralendülő viták idején (ezeket szépen és alaposan elemzi Bori Imre, két nagy korszakra is bontva ezt az időszakot — 1922—23, illetve 1926—27) — e kapcsolatok kezdetben (tehát a 20-as évek első éveiben) meg igen erőseik voltak, s az évtized második felében (1927—28 táján) any- nyiban lazulnak, amily mértékben kialakult az új belső rend a vajdasági irodalomban.

Elgondolkoztató, ahogyan vállalja könyve megírását, e feladatot Bori Imre. Munkáját tulajdonképpen a földrajzi íróéhoz hasonlítja, s ez kellő perspektívát, viszonyítási lehetőséget is nyújt számára: munkája tehát — mint könyve utószavában írja — „sok tekintetben a földrajzi íróéhoz hasonlatos, aki arra vállalkozik, hogy Vajdaság földrajzát írja meg, s azt kényszerül leírni, hogy

Vajdaság legmagasabb csúcsa a Triglav és Európáé a Mont Blanc. Irodalmunk domborzati térképe nem abszolút, és nem lehet abszolút, mint ahogyan egy nép irodalomtörténete sem az, függetlenül attól, hogy az értékek rendje szoros kapcsolatban áll a tehetség kiválasztódásának a lélekszám megszabta valószínűség-törvényeivel" (272—273. 1.).

Amikor hangsúlyozzuk: köszönettel nyugtázzuk és példamutatónak tartjuk Bori Imre könyvét — néhány aggálynak is helyet kell adnunk. Sajátosan elképzelt Bori könyvének tárgyalási módszere, s ennek nyomán annak szerkezete is. A nagyobb, átfogó igényű mozgalmakat veszi minden „részletkorszak“ vizsgálatakor alaposabban szemügyre; csak ezek után s ezeken belül adja már a távolról jelzett írói-alkotói portrékat. Első kísérlet, első feldolgozás, sajátos módszer. Gyakran úgy tetszik: egyesíteni látszik pl. Turczel Lajos és Csanda Sándor egymásétól alaposan eltérő, de ugyanarra a célra koncentrált módszerét. Bori Imre esetében — ismételjük — különösen figyelembe kell vennünk az „izmusok“ iránti kivételes fogékonyságát. Ez színessé is teszi könyvét, azt a képet, melyet a szóban forgó évtizedekről nyújt. Megértjük a kísértést is, amely kerülgette őt: minél teljesebb képet adni ezekről az évtizedekről, s minél sokrétűbben kibontani a képet, amelyet oly kevéssé ismerünk. Mégis, azt kell mondanunk: e törekvés és szép igyekezet a visszájára fordul. Kiváltképp, amikor a „nagyokat“, az erjesztőket, a munkásságukban sokfelé tekintőket jellemzi (Sin- kó, Csuka, Szenteleky, Tamás István stb.). Elemzései — a kép egészét tekintve — zsúfoltak e helyeken. Néha kissé fárasztóak is. Néha úgy érezzük: a portrék ezek nélkül is teljesek lennének; a tabló ily jellegű és részletességű elemzések kerülésével is az egész benyomását keltené. így inkább illusztrálnak — ilyen méretekben és zsúfoltságban. Bori Imre törekvését, szándékát még az is kevéssé menti, hogy egy-egy írói portré bevezetésében — kellő irodalomtörténeti nagyvonalúsággal — valamelyik kortárs magyar íróhoz, költőhöz (Tóth Árpád, Kassák stb.) is viszonyít. Azt kérdőjelezzük meg: egymás mellé illene'k-e a mozzanatok — ti. egyfelől az összehasonlításban egy „elegáns“ mozdulat, másfelől a nehézkesnek, végeláthatatlannak tűnő