Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

vontassa be a hernyótalpasával, s tolja a kiskapu elé. Ha nem az jön ki belőle, amit akarok és tervezek, akkor a sövény részeként fog szolgálni.

A traktoros, remek fiú, készséggel vállalta a dolgot, örült, hogy bemutathatja hernyótalpasának erejét s az ügyességét, ahogy a géppel meg a fatörzzsel — kész monstrum

— igen kockázatos viszonyok közt manipulál. Csak annyit kívánt tudni, hogy mire lesz az jó. Mondtam rá valamit, a fatörzs célszerűségét valami célszerűtlenséggel indokoltam, mert nem akartam a szándékommal, nevezzük úgy, hogy esztétikai szándékommal, előre kirukkolni.

Bizony, nem is sejtettem, micsoda mulatság készül itt. Errefelé máig eleven a kölcsönös emberi közeledésnek az az őskori rítusa, amit már Kukuöinból ismerünk. Az ember nem mehet el a másik, akár ismerős, akár ismeretlen mellett úgy, hogy ne köszöntené, ne szólna hozzá, hisz, megkövetem, a kutya is odaszagol a másikhoz, megcsóválja a farkát, vagy odamordul. Az én ismeretlen ismerőseim is ezt cselekedték. A ház körül vivő öreg úton ötven ember is megfordult, fuvarosok, favágók, pásztorok, de nők is, akik sőt vittek a karámhoz, vagy a fuvarosok szálláshelyére igyekeztek. S bizony nem akadt ember, aki arra mentében ne üdvözölt volna derűs vagy komolyabb ábrázattal, fiatalosan, agyonra szomjazottan vagy teli gyomorral, aszerint, hogy ki volt az illető, hová.és milyen céllal igyekezett, mindig a körülmények szerint. S min- denik szólt valamit. Jó reggelt. Asózgat, ásózgat? Vagy: Nem fél, hogy az alá a nagy kő alá befészkelnek majd a siklók és a pockok? Vagy az a nénike, azt hiszem, jóval fiatalabb volt, mint én, aki pontosan ezekkel a szavakkal fordult hozzám: Készítgeti a tüzelőt télire? Bevallom, én rég kiestem ebből a közösségi ritusból. Nem ment. Szóba elegyedtünk, de sose volt ez az igazi, s a vége mindig az lett, hogy tapintatlanul feltartóztattam őket.

Az én fatörzsem azonban gondoskodott róla, hogy legyen témánk és ürügyünk is az eszmecserékhez.

Mind egyformán kíváncsiak, Illetve egyformán közlékenyek voltak. Almélkodva nézték: No, lámcsak. De ilyet. Mi lesz ez, tessék mondani. Mire lesz ez jó?

Én pedig magyaráztam: Hát, hogy legyen hová letelepedniük. Jobb egy fán, mint kövön ülni. Tessék, foglaljanak helyet. Szép tüzet is lehetne itt rakni, s az ember védve van a széltől, melegben üldögélhet.

Mosolyogtak, a fejüket csőválgatták, indokaimat, bármily meggyőzők voltak is, nem tartották elég alaposaknak. Nem hittek nekem. Én meg szándékosan kerültem azt, hogy esztétikai vagy saját művészi érveimmel rukkoljak elő. Kénytelenek voltak a fej- csóválásaikkal meg a találgatásaikkal beérni. Amellett feltételezem, hogy egy csöppet se lepődtek volna meg, ha mondjuk, egy giccses törpét kerekítek oda, amilyeneket szerte a virágoskertjeikben láttam. Leülni viszont (eleinte) le nem ültek, valami átsuhanó érzés sugallatára, bárhogyan is erősködtem. Talán volt ebben egy kis szemérem is. Ebben az>én objektumomban már nem a közönséges fatörzset látták, amely ülésre is jó lehet, mint a kispad vagy egy darab kő. Érveimen pedig, ahogy a haszontalanságba hasznot próbáltam magyarázni, csak mosolyogtak.

Másnap, munkából jövet, a traktoros állt meg mellettem, aki a törzset bevontatta. Beszéd közben sűrűn oda-odatévedt a szeme, és megfelelőbb elhelyezést javasolt: Nem volna jobb, ha emígy állítanánk? Igaza volt. Odébb tolatta a törzset. Arra kértem még, hogy egy lapos sziklát is húzzon oda. Szeretném a törzs elejét valamivel magasabbra támasztani, nehogy alulról kikezdje a korhadás. Mire ő sóhajtva megjegyezte: Hát mi aztán elpocsékoljuk az erdeinket. A németek se bántak el így velük a háború alatt.

A traktoros meg a fuvarosok is már-már rendszeresen leálltak velem egy szóra. S egy ízben a saját két szemünkkel láttuk, amint az erdész kutyája, egy hivatásból is vakmerő véreb, letért az útról s nagy ívben kikerülte a fatörzset. Ha a közelében vezetett az útjuk, az elnyűtt fuvaroslovak is riadtan ágaskodtak. A szövetkezeti üszőcsorda nemkülönben. A leghevesebben mégis az erdész telivér arab kancája reagált az én objektumomra. Amint meglátta, mind a négy lábával oldalt rúgta magát, csoda, hogy az erdészt le nem vetette, s rémült vágtába fogott, mintha — fényes nappal — a föld valami kísértetet köpött volna az orra elé.

Teli torokból kacagtunk. S én így szóltam: Na lám, az erdész kancája megértette a dolgot, csak maguk nem akarják megérteni.

No? Beszélgető társaim csendesen bólongattak. Eddig a törzs ott lógott a vízmosás fölött, s ügyet se vetett rá senki, és sem az erdész kancája, sem a csorda nem félt