Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

tőle. S valóban, ha úgy elnézi az ember, olyan ez, mint valami sárkány. Vagy egy harapós kutya. Csakhát köldöke is van. Köldöke meg, ha jól tudom, sem a sárkánynak, sem a kutyának nincsen. Mondja meg hát, unszoltak, mi is legyen ez.

Semmi. Csak annyi, amennyit látnak, mondtam. Hja, amikor az ember annyi mindenfélét lát. Ez itt eddig bükkfa volt, két ember se bírta átfogni. És most? Az erdész kancája úgy agyonrémül tőle, mintha egy halál vagy kísértet bukkant volna fel az orra előtt.

Hát így jött, hogy az emberek meg-megálltak mellettem, s elüldögéltek a tornácon. Nem akarok túlozni, hogy az én „objektumomat“ ilyen meg ilyen körülmények folytán szenzációként fogadták volna. Csupán egyéb dolgok között, szavakkal, célzásokkal, vissza-visszatértünk hozzá.

S tetszik-e maguknak? — kérdeztem. Arra, hogy tetszik-e, jónak látják-e, hogy ilyen objektum áll az út mentén, nem tudtak felelni. Mégis mondtak valamit:

Eddig valahogy üres volt itt ez a hely. Üres? Ámultam, mert emberem, a — hogy úgy mondjam — bárdolatlan traktoros, az én benyomásaimat is pontosan kifejezte.

Bizony üres, bólintott. S hozzáfűzte: Akárcsak nálunk odahaza, értsd a faluban. — Azelőtt legalább favágótöke volt az udvarokban.

Ebben a fakitermelő környezetben és ilyen összefüggésekben mi sem volt természetesebb annál, hogy egy falun élő erdei munkásnak az én fatörzsem, objektumom a tuskót juttatta eszébe.

Ez az ősrégi szó megigézett. A „nátoň“ (tőke. A ford, megj.) kifejezés a „tenti“, „tat'“ (vágni) tőből ered, s azt a törzset, esetleg rönköt jelöli, amelyen egykor a fát aprították, a kakas nyakát lecsapták. Nem csupán tárgyat, hanem kellemes környezetet is jelöl, ahol különösen a férfinép időzött el szívesen. A favágótőke rendszerint egy-egy terebélyes fa, körte, hárs vagy juhar alatt állt, amely zöld függönyként óvta a házat a tűzvésztől. Elég volt kiejtenem: Tőke, tőke, de rég hallottam ezt a szót, máris mesélni kezdtek a favágótőkéről. A tőke a nyári hűsölőt jelentette, ahol az öregem szeretett pihenni, ahol a férfiak üldögéltek, zsindelyt faragtak, vagy vasárnap délelőtt, templomba indulásuk előtt, géppel megnyírták egymást, egyszerűen igazolták, hogy a tőke tisztelettel övezett helyként él a képzeteikben, mint a kandalló, a kemencepadka vagy a küszöb. A favágók meg a hagyományos lófogattal és modern traktorral járó fuvarosok, a pásztorok és az erdészek szívesen megálltak a házam előtt. Esténként is felballagtak egy kis beszédre. Megültünk ezen a modern favágótokén, s ahogy leszállt az est, a tornácon.

Kötetlen, mindenre kitérő, vagyis lényegében semmitmondó beszélgetéseink során észrevétlenül, anélkül, hogy a célomat elárulnám, ismételten visszatérek a régi kukučím témához: Hív az anyaföld — miért csalogatja minden nyomora ellenére is, mivel igézi az embert. Ha tűz emésztené a házukat, ha eljönne az atom-ítélet napja, mit mentenének legelőször? Szó közben elmondok nekik egy esetet, amit én magam képtelenségnek tartottam.

A Dukla alatti térség, ahonnan a németek kiürítették a civil lakosságot, pokollá vált. De a hágóhoz legközelebb eső település, Svidnička felső szélén ottmaradt egy család, Fregáék családja, nyelvük és külsejük szerint kék szemű, szőke hajú ukránok, nevük alapján kétségtelenül oláhok, a frega — a francia froid — szó világosan román eredetre vall, ha lefordítanánk a nevüket, Hidegék lehetnének. Paraszti nyakasságuk folytán Fregáék egyenesen a pokolba csöppentek. Éjjel-nappal szakadatlan robbanások egyforma kék fénye világított nekik heteken át. Amikor végképp kibírhatatlanná vált a helyzet, Frega, az apa kenyér-, szalonna- és húsrakományt kanyarított a hátára, Frega mama az otthon édes melegét — a dunyhás batyut, s a fiú, még gyerek, a tehén madzagját fogta, így vágtak neki ebben a golyózáporban a vízválasztónak, át a másik oldalra, az oroszokhoz. Sikerült a lehetetlen: mindnyájan átjutottak. Senki sem akarta hinni, bekísérték őket a főhadiszállásra. Egy ilyen tehén itt a csodával volt határos, a tábornokok sátrához kötötték. A fiatal Frega biztosan él, igazolhatja, hogy nem tódítottam. De nem elég, hogy kimásztak abból a pokolból. Eszükbe jutott, hogy a méhkasokat otthon felejtették. S képzeljék, sopánkodom, mennyire bolond a mi fajtánk, milyen furcsa az észjárása. Hát nem visszamentek abba a pokolba a kasok miatt?

Társaim az öreg Frega viselkedésében nem találtak semmi oktalant. Az ember nem tudja, hogy mi mindent tart fontosnak. Az egyik a családi bibliáért ment volna vissza.