Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Batta György: Egy vers csillagvilága
Ennyit tudok mondani e képről. Vezényeljen a pezsgőknek, azok zöldek, azok majd lőnek! Az Idomítsa a rózsafákat után újabb vitriolt löttyintett a szavakra az agy, mintegy ösztönösen is arra számítva, hogy az előző groteszk kép mellé kerülő másik párhuzam lehetőségét kínálja, s egymáshoz mérve (a fizika és matematika logikája folytán) reális értékeket ad, azaz plasztikusabbá teszi a vers eddig ismert öt sorát. A plaszticitást nemcsak a két kép egymáshoz viszonyítása adja. Sokkal inkább egyetlen sző, a háborúk eddigi legklasszikusabb kifejezése, cselekvése, tette: a lövés. Mégiscsak kibújt hát a szavak tojáshéjából a lő ige. Az első sorban, a Tábornok úr megszólításnál még büszke voltam rá, hogy nem a hagyományos lőnek, ölnek véreznek fogalmakkal fejeztem ki a katonás hangulatot, a rombolást, a kilátástalanságot, a futószalagon gyártott bánatot és fájdalmat. (Bár a Tábornok úr talán még elcsépeltebb kifejezés.) A kis vers harmadik képeleme összetettebb, mint az előző kettő volt. Egyetlen ugyan, de olyan, mint a háromágú síp vagy a háromlépcsős rakéta. A Vezényeljen a pezsgőknek! azonos rangú és tartalmú sor, akár az Idomítsa a rózsafákat! így még semmi értelme sem volna, mert nem fokozza az előző kép groteszkségét. Viszont a második, hozzákapcsolódó lépcső fokoz is és magyaráz is: azok zöldek. A zöldfülű, zöld kifejezések külön furasága, hogy a katonaruha is fűszínű, azaz eleve zöldfülű, tájékozatlan, korlátolt, ostoba és gyüge az, akit háborúba tudnak hajszolni, és lőni kényszerítenek a történelem minden okítása dacára. Mindez persze csak versben mondható ki. Merné csak valaki megszegni a parancsot! Öt lőnék főbe azonnal. A fiatal katonát, az éretlen embert legősibb ösztönével, élniakarásával tartják sakkban, olyan helyzetekbe sodorva, ahonnan nincs kiút: vagy ő öl, s akkor vannak életesélyei, vagy őt ölik meg, és akkor mindennek vége. A képrakéta harmadik lépcsője: azok majd lőnek! Kockázatos vállalkozás egy vérkeringésében egységes, ízeivel egymásba nőtt képet szétszedni még akkor is, ha önálló egység látszatát keltik a részek; ám most, amikor a harmadik sort is leírtam, még egyszer elolvashatom a képkomplexumot, hogy így, egybeolvasva újabb jelentéssel bővítsem: Vezényeljen a pezsgőknek, azok zöldek, azok majd lőnek! A pezsgő-hasonlat a durranás hanghatása miatt kerülhetett ide. A pezsgősüveg anti- fegyver, nem pusztít. A tábornok kísérletezzen rózsafákkal, vagy ha azokkal nem megy, ott vannak még a pezsgők, azok valóban lőnek. Titokzatos vers ez, bár kurta. Egyre több rejtélyt tartogat számomra is. Eddigi három képeleme közül az egyiket tudom úgyahogy tudatosan beépítettnek minősíteni, a másik kettő csak az írás pillanatában nyújtott rátaláló-élményt. Ereszkedjünk mélyebbre: az alkalomadtán fogyasztott pezsgő, a durranva szabaduló dugó, a csőszerű üvegnyílás asszociálták a hasonlatot, amely most, évek múltán bukkant elő? Amikor a pincér körülcsavarja hófehér szalvétával a zöld, vastagnyakú üveg nyakát, s csavarni kezdi a dugót, kellemetlen érzés fog el: még az ilyen durranást sem szeretem, pedig nem is emlékszem a háborús puskák pukkanásaira; kétéves voltam akkor. Honnan a kép érzelmi töltete? Nem tudom. Mi a vers? Saját Etnánkból kifolyó láva, amelyhez csak annyi közünk, hogy belőlünk sistergett ki? Hol a tudatos és ösztönös határsávja. Milyen a két — meglehetősen tág — fogalom keveredési aránya százalékokban? Nem tudom. De: miért ér véget gömbölyűre csiszolva egy-egy ujj? Miért domborodik a mellkas? Nem érti? Nem tudok ölni!
