Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Batta György: Egy vers csillagvilága
Katonás világossággal és egyértelműséggel, kijelentő mondat dacára hatalmas felkiáltójellel a végén (legalább olyannal, mint amilyen a lőszerraktárakat vagy az aláaknázott területeket Jelzi) ordítom én, a kisember, akárha parancsot rivallnék: képtelen vagyok megcélozni valakit, nem tudok oktalanul pusztítani, nem hiszem el másokról, hogy vesztemre törnek, nem vonulok semmiféle zászló alá, nem dőlök be semmilyen buzdító beszédnek, nem éneklem együtt a többiekkel az idegperzselő indulókat, elegem van a háborúkból! Évezredeken át megcsömörlöttem tőlük, egyetlen sejtem sem áhítozik utánuk, elég, elég, elég! A Tábornok talán így sem érti. Hivatása: embercsordák halálba terelése, területek meghódítása, hadizsákmány szerzése, kitüntetések átvétele; világképének alapköve a mindig készen állás, a búcsúzások, a virrasztások, a hadműveletek előkészítése, megvalósítása, befejezése. A háború századunk feltételei között önmagát termeli újra. A Nem érti? Nem tudok ölni! sorok az emberiség leggyakrabban használt, fényesre kopott szavaiból állnak. Ismét kínálkozott volna ezernyi alkalom másképp (árnyaltabban, líraibban is); songszerű, tömör, mindent kimondó, félre nem érthető módon akartam írni. 1969-ben a formának nem szükséges tökéletesen a tartalomhoz idomulnia, lehetnek tompábbak a rímek, fakóbbak a képek. Az író hagyja el finom műhelyét, ne üljön kilenc esztendeig alkotása fölött, ne Írja át ezerszer, hanem közölje plakátszerűen, mit kell tenni, s majd ha rend lesz, ha beolvasztják a puska és ágyúcsövek féméit, akkor térjen vissza olvasmányai és virágai közé, énekeljen a lila füstöket lődöző ibolyáról, asszonya tüzet virágzó combjairól, a rokkamód pergő planétáról. Védtelenül e csillag tetején Mikor védtelen az ember? Ha őserdőben oroszlán közelít feléje, s neki nincs fegyvere. A tűzvonalban? Golyók repülnek feléje, halálos darazsak? A fizikai védtelenség lelki magárahagyatottság is, de talán sohasem volt ennyire fájó, mint napjainkban, mert most már tudatosítjuk is. Ezer mérföldre ágyúktól és bombáktól (van-e egyáltalán ilyen körzet bolygónkon?) jól fűtött, hangulatos szobában is lehet az ember olyan védtelen, mint a kozmosz legtávolabbi pontjain, akár íer;őzé- seknek, sugárzásoknak kitéve, védőöltözék nélkül, számkivetésben. Az emberré érés határa: az a pont, amelyen túl a férfi vagy a nő saját logikája, ismeretei, viszonyító képessége eredményeként tudatosítja: felelős a világért. Nemcsak a családjáért, nemcsak szűkebb közösségéért, hazájáért vagy kontinenséért: egy planétáért, ahol burjánzik az élet, ahol megvalósulhat minden, vagy semmi sem. A budapesti főiskolai világbajnokságon negyvenkét ország küldötteinek bevonulását szemlélve éreztem először: milyen kár, hogy ezen a szép csillagon, ahol még a halált is legyőzhetnénk, ilyen kilátástalan a helyzet! Az egymáshoz tartozás döbbenete volt a megnyitó ünnepség. Képzőművész barátom mondta: „Sokszor szinte talpam alatt görbül a föld, hajam szinte lobog a kozmikus száguldásban.“ Itt élünk, e csillag tetején. Meddig? Mit ér a szőrzet-drótsövény? E betoldott mondat sokak számára homályos kép marad. Gondolkodtam, meghagyjam-e? Jelentése nem nélkülözhetetlen, mindössze kibővlt, utal. Ezt a képet meg tudom világítani. Svédországban jártam, ott láttam először igazi beateket. A beateket általában egy kalap alá veszik. Leírják külső ismertetőjeleiket, ezekből következtetnek néhány lélektani vonásra, s máris besorolják őket a lexikonba, a bulldogok és a filozófusok közé. A beatek többnyire elhanyagolt külsejű fiatalok. Ruhájuk szakadozott, foltozott, haj-
