Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Batta György: Egy vers csillagvilága
jobbal, nem húztam meg ostoba helyzetekben — véletlenül sem — a ravaszt, nem fityegett rajtam esetlenül a puska. A kínos és nevettető helyzetek mindig a tisztekkel való kapcsolatomból keletkeztek; a katonaember nem nagyon kedveli a filozófiát, a dolgok arculatának százféle villogtatását: a lényeget kívánja, száz megoldás közül a legnyilvánvalóbbat, az egyetlen helyeset, azt, amely a szolgálati szabályzatban rögzítve van, ki tudja, mióta, azt, amely nemzedékről-nemzedékre száll, hiszen balra át! helyett most sem mondanak csirkecomb!-ot, vagy ha lőni kell, nem azt rivallják, hogy ibolya! Számtalanszor táncoltam pengeélen; a tiszt nem tudta, komolyan vegye-e azt az ironikus mázzal bevont ostobaságot, klasszikus naivságot és bárgyúságot, amely lávaként hagyta el számat, de olyan díszletek kerültek hozzá, mint a csupa-szenvedély, csupa-odaadás tekintet, a fegyelmezett vigyázállás, az előírások maximális betartása. Csak egy példát: a gázálarc alkatrészeit kellett magyaráznom. Fogalmam sem volt a szakterminológiáről, mégis folyékonyan leírtam a gázmaszk külsejét: a hosszú, szép, piros csövet, a filtertartő (szinte mesebeli) tarisznyácskát, anélkül, hogy tudtam volna, mi célt szolgál egyik vagy másik. Az alezredes — nem túlzás — tíz-tízenkét színt váltott néhány perc alatt (csodálatos szemafor!), s nem tévedek talán, ha azt állítom, hogy ehhez a helyzethez képest a duklai átkelés is csupán turista-attrakció volt. Honnan e tiltakozás, e megvetés? Nem jártam háborúban, nem láttam vérbe fagyott hullákat, megerőszakolt asszonyokat, ízekre szabdalt csecsemőket, folyóba omló hidakat, nem ettem lovat, nem kaptam idegösszeomlást a szirénáktól, nem kering bennem golyószilánk, és megvan mindkét lábam. De: így is látom és érzem a fegyverkezés fölösleges voltát, s tudom: e kérdés rendezése az emberiség létkérdése. A megszólításban, a versindító sorban lenne ott mindaz, amit a kétéves, hetenként egyszeri kiképzésen átszenvedtem? Az is, ahogyan az ólomsúlyú csizma talpának belsejéből kinőttek a szögek, mint a fű, s az is, hogy falevelekkel tömtem tele végül is a bélést, minden tavasszal zöldülést, minden ősszel rozsdulást várva? Az is, hogy számtalan ismerős és barát életpályáját tanulmányozva megállapítani kényszerültem: az emberek sokszor önnön akaratuk ellenére bújnak angyalbőrbe, de végül úgy hozzáidomulnak a színhez, úgy megszokják, mint erdőt a madarak? Elvitték, két esztendőre, a határszélre a péklegényt, békeidőben, s zárt koporsóban küldték haza, két hónap múlva, holtan. (A vonatban odafelé dalolt, vörösbort nyakait, fogalmazgatta első levelét annak a lánynak, akit éppen akkor téptek ki karjaiból, amikor — végre! — izzani kezdett, mint a visszatérő űrhajó burka.) Mi van még e sorban? Baráti kapcsolatom a katonaköltővel, aki 1954-ben saját szemével látta egy kísérleti atombomba robbanását a sztyeppéken? Aki hány meg hány esztendőt fecsérelt el rendelkezések, parancsok celláiba zárva, hány és hány sebet kapott abban a lélektani hadviselésben, amely a modern ember és a betokosodott fejű tisztecskék között zajlott, s amelyben a dogma mindig a tehetségtelenebbeket, a képtelenebbeket védte. Lám, két sző, egyetlen verssor talaja e számos élmény. Mi minden ösztökélt, hogy megszülessen végül is! Idomítsa a rózsafákat! E rész a tizenkét soros vers képelemeinek második tagja. Szarkasztikus fénybe vonja az elsőt. A kettőspont ugyan némi bizalmasságot sejtet, valami jóindulatú rejtelmes- ség közlését (Tábornok úr, füstös a szíve, vagy hasonlót, de őszintén szólva, képtelen vagyok még így is valami antiironikusat létrehozni), de a tanácsból, a bizalmas közölnivalóból gúnyos, szokatlan üvöltés keletkezett. A „rózsafa“ napokig illatozott bennem. Egy klubesten pályázatot hirdettek. A feladat egyszerűnek látszott: négy, különböző fogalmat jelölő szóból verset duzzasztani. E négy szó egyike volt a rózsafa is. Én a Rózsafáink halomra dőltek sort variáltam a három közé, s ez az egyetlen sor megtetszett. Beleillett az akkori nagyon szomorú helyzetbe, s aktualizáló jellegén kívül volt benne valami általános érvényű, valami általánosan emberi a szomorúságról.
