Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Varga Imre: Őszinteség
Varga Imre őszinteség: Most érzem csak igazán, milyen rémes az egyedüllét. Az egyik szobatársam már négy napja elutazott, a másik pedig a délutáni vonattal ment el sízni a hegyekbe. Az első percekben örültem is, hogy a szoba csak az enyém lesz: a három íróasztal (lehajtott fajű lámpákkal), a három könyvespolc meg a három heverő. Szalonnát ettem vöröshagymával. Még be se fejeztem az evést, tele szájjal kinéztem az ablakon, elkedvetlensdtem, és rám jött az érzelmi kényszer, hogy együtt kell lennem valakivel. Bánatomban a körmeimet húzgáltam az orrom alatt, körülbelül olyan volt a szaguk, mintha percekkel előbb a lábujjaim közt piszkáltam volna. Kimentem a fürdőszobába, megnyitottam a melegvíz-csapot, két kifordított tenyeremet a vízsugár alá tartottam, utána hideg vízzel folytattam az öblögetést. Ezt a hidegvíz-melegvíz marhaságot azért csináltam, mert azt hittem, hogy használni fog az izzadás ellen. Sokat cigarettázom, olyankor mindig kiver a verejték, tenyeremet a nadrágomhoz vagy a zakómhoz dörzsölöm, de egy pillanat múlva megint nedves lesz. Nem tudom, minek hoztam fel az egész históriát, mert kit érdekel mások nyavalyája! Bejöttem a fürdőszobából, mutatóujjamra nyomtam egy kevés krémet, az arcomba dörzsöltem, pulóveremet pedig az egyik szobatársam kölnijével szagosítottam, de máris megbántam, mert én se szeretem, ha valaki illatkiállítást rendez az autóbuszban vagy a villamosban. Sokan azt hiszik, hogy ha négy-ötféle krémet, arc- meg lábvizet magukra kennek, öntenek, megokosodnak. Egyszer szeretnék az ilyen emberek fejébe belelátni — lehet, hogy tele van kölnivel. Rengeteg időm volt ötig, a körmeimet piszkáltam, ledőltem a díványra, henteregtem a pokrócon, és elővettem a szobatársam villanyborotváját. Tudom, nem valami fényes szokás, de szeretek más dolgaiban turkálni, más kenyeréből enni, ha nem látják. Szóval, elővettem a barna bőrtokot, benne volt a gépecske, meg két elem. Meg kell mondanom, hogy a gazdáját még sohase láttam azzal a géppel borotválkozni: vagy mástól kunyerált, vagy az ő koszos vakarájával nyúzta le a szőrét. Su-srü, su-srü, susrü-srü. bekapcsoltam a motort, kikapcsoltam, végighúzgáltam az arcomon, bár tudtam, hogy úgy sincs mit lenyesnem. Az én szőrzetemmel még nincs baj. Amikor ezt is meguntam, lecsavartam a védőkupakot, úgy, hogy hozzáférhessek a kis hajtótengelyhez. Megfogtam a tengelyt, bekapcsoltam az áramot. Erőlködött a motor, de nem bírt beindulni: ssssú-úsrüsssú. Visszacsavartam a kupakot, államhoz nyomogattam az alig használt csodagépet, de ezt is abbahagytam. Ideges szokás: hasalni az ágyon, és semmi-értelme dolgokkal foglalatoskodtam. Elraktam mindent, becsuktam a fiókot, és leballagtam az autóbuszhoz. A megállónál nem voltak sokan: hárman vagy négyen topogtak előttem. A temető bejáratánál, egy három oldalú, kis, térszerű beszögellésben egy másik autóbusz állt. Gyászoló rokonokat fuvaroztak ki a temetőbe, vagy egy tucat iskolás jött megnézni valamilyen híresség sírkövét. A sofőr elfelejtette kikapcsolni a hajtóművet, mert ritmikus berregést hallottam a piros jármű felől. Hideg volt, s én folyton azt hittem, hogy jön a negyvenkettes. Jő néhányszor kihajoltam a sorból, bámultam az utat, megtévesztett a berregés, egyre az járt a fejemben, hogy a következő pillanatban előbukkan az autóbusz. A sorban már harmincan is ácsorogtunk.
