Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Varga Imre: Őszinteség

El is felejtettem megmondani, miért indultam a városba. Talán a tegnapelőtti eset az oka. Hét óra lehetett, a városban sötétedett, a villamosok, autók tompított fénnyel közlekedtek, a Luxorban összeakadtunk három falusi libával; borovicska szaguk volt, a legidősebb mindjárt lefiacskámozott. Persze, mi kezdtük a hülyéskedést: ittunk valamit.

Már kivettük a kabátokat, hatvan fillér a ruhatár, hazafelé készültünk, amikor ott termett a három lány. A kabátokat nem adtuk le újra, hanem úgy, téliesen, sállal a nyakunkban levágódtunk melléjük. Először morogtak, hogy ne üljünk az asztalukhoz, mert nem hívtak, nincs rá jogunk, meg a többi, de később megnyugodtak. Fél óra múlva cigarettáztak is, le kellett szaladnom a földszintre, hogy vegyek még egy csomag Fecskét. Egész a záróráig ott maradtunk, három lány, s mi ketten, fiúk megittunk huszonöt kis Becherovkát. A lányok tíz felé már teljesen kikészültek, hiába, ezek a makulátlan munkáslányok, a make-up ügyetlen művészei, állandóan azzal a nagy viccel jöttek nekünk, hogy igyuk meg az ő részüket is, majd ők hazavisznek a hátukon. Engem az egész heccből csak az érdekelt, hogy belekerül egy csomó pénzbe, meg az, hogy a lányoknak vörös volt a szemük, igaz, nagy füstölést rendeztünk. Ennyi volt az egész meg az elkísérés, és; no ne, mert itt van a húgom, majd máskor. Félresikerült ivásverseny. Tegnapra beszéltük meg a találkát, de nem jöttek el. Nem szeretem, ha valaki az egyik nap megiszik öt pohár Becherovkát, és másnap nem jön el a találkára. Kimondhatatlanul nagy hiányérzetem támadt, a gyomrom táján valamilyen szorító, idegen ürességet éreztem. Talán ez a kielégítetlen állapot zavart le ma is a városba. >

Az autóbuszban egyes ülésre vágódtam le, mert nem szerettem volna, ha egy unalmas néger pofa mellém dobja magát. A második megállónál egy tucat nagyhangú részeg szállt fel. Születésnap vagy prémium, persze, meg kell ünnepelni. Amellett, hogy teleitták magukat, még unalmasak is voltak. Leszálltam az autóbuszról, nem tudtam, hogy villamossal megyek-e vagy gyalog. Még akkor is ezen tűnődtem, amikor jó messzire jártam a megállótól. Minden szembejövő lányra rábámultam, igyekeztem rettenetesen bamba képet vágni hozzá. Mindenki szereti, ha megbámulják, örüljenek a hülyék!

Mentem az utcán leszegett fejjel, s akkor jöttem rá, hogy csak egy kávét akarok meginni. Leballagtam a Krymhez, a füst olyan sűrű, mint a köd, aki nincs hozzászokva, beleszédül, egy pár ismerős fej ült az asztaloknál, újságírók, oda se mentem, biccentettem, elszeleltem. Befurakodtam a villamosra várakozók közé, de valahogy nem volt kedvem egy teletömött kocsiban végigzötyögni a városon. Gyalog indultam el. Közben vettem egy doboz cigarettát, persze, gyufát, azt nem kaptam. A Luxor alatt mégis kaptam egy dobozzal, parancsoljon, az utolsó, de annyira gyűrött, tépett volt a doboza, hogy disznóság ilyet árulni. Elfelejtettem mondani, hogy közben benéztem a Priorba is. Az egészben az a legérdekesebb, amikor az ajtóban érzed a forró levegőt, felborzolja a hajadat, bőrödbe vág, mint a sivatagi homok. Hamarosan otthagytam az áruházat is. Elszomorított, hogy az egyik csitri állandóan belebámult az oszlopra felakasztott tükörbe, hüvelyk- és mutatóujja között a műszempilláit morzsolgatta. A lányon kék köpönyeg volt, amilyet a legtöbb elárusítónő visel, tehát nem volt valami nyafka vevő vagy sárga combú, miniszoknyás tizennégyéves, aki csak azért megy az áruházba, hogy fiút fogjon magának; ismerem jól ezt a típust, vállig érő sima haj, piros csizma térden felül, kibukkanó harisnyatartók, rövid télikabát. Még egy percig se voltam bent. Nem baj, úgysem akartam venni semmit.

Akkor felmentem a kávéházba, nem adtam le a kabátomat, hanem végigjártam ezt az idegesítően nagy termet, mindenki rám bámult, mintha egy japán mászkálna kimonóban az asztalok között. Már csak azért is végignéztem a kávéházat, mert hittem, hogy itt lesznek a tegnapelőtti kurvák, de nem láttam ismerőst, s ez most jólesett. Kimentem, leadtam a kabátomat, rávágódtam egy székre, márványasztal, szemben még egy szék, rágyújtottam. Jött a pincérnő, kávét rendeltem, mondtam, hogy szódával hozza, azt felelte, hogy jó, és elrobogott. A kávé forró volt, belenyaltam, jól megégette a nyelvem, az anyja istenit, sose tudnak rendes kávét hozni; sokáig kevergettem, azt hiszem, órák teltek el, míg lehűlt, és a cukor is elolvadt benne. Ittam már jobb kávét is. Mielőtt fizettem volna, még egyszer végigmentem azon az átkozott kávéházon, mintha vécére igyekeznék, de megint azt akartam megnézni, hogy nem találok-e valami beszámítha-