Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Arenas, Reinaldo: A fiú és az anyja
mint amilyet azelőtt még sohasem. Keze az utolsó cseppeket izzadta ki magából, a cseppek a verejtéktócsába hulltak. Az anyja suttogása elviselhetetlenné fokozódott. Ekkor hallatszott az első kopogtatás az ajtón. Mintha egy időn kívüli térből Jött volna. A várakozásnak vége. Megérkezett. A fiú felállt. Az anya szánalomra méltóan és elviselhetetlenül csörömpölt a konyhában. Felhangzott a második kopogtatás is, már hangosan, erélyesebben, túlharsogva a konyhában tomboló bestia csörömpölését. — Ki mondta azt, hogy bestia? Igen, a bestia, aki megtorpanásra és tétovázásra kényszerít. Az edények kormától és zsírjától mocskos állat, amely nyávogva, prüszkölve növekszik óriássá... De a fiú folytatta útját az ajtó felé, az állat pedig zsugorodni kezdett. Akkorákat ugrott, hogy elérte a mennyezetet, szeme villámokat lőtt a fiára. De a fiú elérte az ajtót és megfogta a kilincset. — Miféle kilincset? Ennek az ajtónak sosem volt kilincse. Megfogta a kilincset és ki akarta nyitni az ajtót. Üjra kopogtattak. A fiú anyjára nézett, aki már parányi volt és az verítékének tócsájában fuldoklott. Tétovázott. Nem volt ereje megtörni a szövetséget. — Miféle szövetséget? Ki beszél itt szövetségről? A szövetséget, amelyet anyáddal kötöttél. A szövetséget, amelyet eddig még sosem szegtél meg, s amely most is megállásra kényszerít. „Az én fiamnak nincsenek barátai.“ „Az én fim senkit sem hoz a házba.“ „Az én fiam .. A szövetséget egyébként sokszor elárultad már, — gondolatban. Ahogy elengedte a kilincset, az anya újból változni kezdett. Visszanyerte állati méreteit, s hatalmas szárnyaival tetvektől hemzsegő mellére rántotta a fiát. Tetvektől hemzsegő mellére! Negyedszer is kopogtattak. A fiú rémülten tépte ki magát az ölelésből, a kalitka felé futott és elrejtőzött. A redőnyök közül kllesett az utcára. Rémülten! Tényleg. A barátja állt ott és fáradhatatlanul zörgetett. Zörgetett és várt. Erélyesebben zörgetett. A barátja várt rá. Az anya fújtatott, toporzékolt, mint egy paripa, óriás szárnyai betöltötték az egész házat. A látogató még mindig kopogtatott. Nézted a magasból, már szinte szántad, hogy annyi ideje várakozik, szólni akartál. — Nem! Ű, hívd őt, szólj neki, vagy adj valami jelt, elég egy szisszenés, csak szólj. Szólj az Istenért. A látogató újból kopogtatott. Aztán abbahagyta. Csalódottan távozott. Bezárta maga után az utcai kapu vasrácsát és kilépett az utcára. A fiú nézte, hogy távolodik. Később lement a terembe. A házban mélységes csönd uralkodott. Botladozva járkált az üres szobákban, bement az üres konyhába és egy hajtásra megivott egy üveg tejet. — Mama — modta, mint máskor, mint régen, mikor még fiatal volt, mikor még a fia volt. — Mama —mondta, mert nem tudott mást mondani. És újra felidézte a napot. A várakozást, a látogató érkezését. Csak Járkált, fel-alá a hatalmas üres házban, amelyben egyedül lakott. És hirtelen megjelent előtte az elmúlt és eljövendő magány fényes látomása. Valami tanácsra, utasításra várt, de senki sem válaszolt. Már régen nem dédelgette, nem zaklatta, üldözte és nem rejtegette őt az anyja. — Mama — mondta, és az ég egy hasadékán át látta őt, hosszú gólyalábakon sétálni. De ő nem válaszolt. Az anyja már régóta halott volt. Az öreg felállt, és a sötétben tapogatózva a falhoz ment. — Legyen világosság — mondta és felkapcsolta a fényt, mint az újkor automatizált teremtője. Fordította: Mikola Anikó
