Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Varas, Jósé Miguel: A juh túró
Jósé Miguel VARAS a juhtúró El kellett mennem, s talán mindörökre. Reggel hétkor apám — már teljesen felöltözve és megborotválkozva — felébresztett és megkért, hogy kísérjem el őt juhtúrót venni. Santiágói tartózkodásom utolsó órái voltak ezek. Megmosakodtam és lementem vele az utcára. Már a levegőben volt az az átkozott, sűrű-kék, keserű, benzinszagú köd, amitől égni kezd az ember szeme, és amitől inába száll a bátorság már az útnak indulás előtt. A tejcsarnok ajtaja előtt teherautó állt, árut raktak ki belőle. Csilingeltek a pléhládákban egymáshoz koccanó üvegek, amint a két jól megtermett su- hanc rakta őket kifelé. Beléptünk. Egy férfi állt a tej csarnok közepén. Méltóságteljes volt és terjedelmes. Testét lassan himbálta, emlékműnek hatott a bevásárló nők között — akik papucsot viseltek, s vörös kezükben üres üvegeket és gyűrött, nedves pénzt szorongattak. A férfi lassan, szinte álmodozva, papírba csomagolt juhtúrót majszolt. Az igazat megvallva, a papírt le sem bontva igyekezett befalni az egészet. Feléje indultunk. Bor és hányadékszaga volt. Apám azt mondta: „Ez Pefia ezredes. Évfolyamtársam volt. Már ő is nyugdíjban van.“ Bólintott, és katonás mozdulattal összevágta a sarkát: „Ezredes úr, bemutatom a fiamat“. (Épp a napokban nyugdíjazták — tette hozzá felém fordulva, a fogai közt szűrve a hangot.) „Csodálatos fiú“ — jelentette ki közömbösen az ezredes. Ügy látszik, nem vett észre minket, amikor beléptünk, de azért nem lepődött meg, sőt még arckifejezése sem változott meg, miközben apámmal beszélt. „Csodálatos“ — ismételte és jobb kezének két ujját felém nyújtotta. A másik hárommal a juhtúrót tartotta, ami egy vastag, henger alakú, egyik végén megrágott csomag volt. Átnedvesedett papírdarabkák csüngtek belőle, és a túró a padlóra csöpögött. „Az ezredes úr kiváló ember“ — mondta az apám —, „ha néha haragosan röhög is sorban állás közben.“ Az ezredes hátravetette a fejét, eltátotta a száját és felnevetett. Kedv- telen, nagyhangú röhögés volt, s közben a szájából túró- és papírdarabkák freccsentek szét. Szemei nyugtalanul, elkínzottan pislogtak vastag szempillái mögött. Tompa és kékeslila erekkel borított orra is bizonyos szomorúságot fejezett ki. „Ezredes úr“ — mondta nehézkesen az apám —, „vigyázzon azzal a túróval“. — „Mit — hogyan?“ — nagyon elkomolyodott. Gondosan megnézte közelebbről is a csomagot. — „Mire kell vigyáznom?“ „Ügy látom, hogy a papírral együtt fogyasztja.“ „A papírral? — Igen?“ — az ezredes elfordította szemét a túróról, és bánatosan nézett az apámra: „Papírral jobb.“ — „Jobb?“ —Az apámból kirobbant a nevetés. Rámnézett. Nekem nem volt kedvem nevetni. — „Mindenesetre azt ajánlom, hogy inkább papír nélkül edd“ — folytatta az apám. „A szolgálati szabályzatban is benne van, hogy nem szabad feltűnően viselkedni. Ez presztízs-kérdés is.“ — „Te
