Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Graham Greene: Mr. Lever nagy pillanata

a petéik kipotyognak. Megkeresed a cérnaszerű férget, gyufaszálra tekerve kihúzod a bőr alól, vigyázva, nehogy elszakítsd; képes harminc centire is megnőni. Öreg vagyok én már ehhez a vidékhez, gondolta Mr. Lever.

A fiú ismét visszajött. Kapkodva súgta oda Mr. Levernek a hálón keresztül: — Uram, a teherhordók haza akarnak menni.

— Haza? — kérdezte Mr. Lever bosszankodva; annyiszor hallotta már ezt tőlük. — Miért akarnak hazamenni? Mi a baj? — bár Igazában nem is volt kíváncsi a legfrissebb magyarázatra: hogy a bandokat nem fogják be vízhordásra mert a vezetőjük band, hogy valaki ellopott egy üres konzervdobozt, és eladta a faluban, hogy valaki nem ugyanolyan terhet vitt, mint a többiek, hogy a holnapi út „igen hosszú“. Azt felelte: — Mondd meg nekik, hogy mehetnek. Reggel kifizetem őket. Jutalmat viszont nem kapnak. Szép összeget kaptak volna, ha maradnak. — Biztos volt benne, hogy csak próbára akarják őt tenni; nem volt már annyira zöldfülű.

— Igen, uram. Nem akarnak jutalom.

— Micsoda?

— Félnek, hogy kapnak láz, mint fehér ember.

— A faluban szerzek teherhordókat. Hazamehetnek.

— Én is, uram.

— Tűnj el — kiáltott rá Mr. Lever. Ez már sok volt. — Tűnj el, és hagyj aludnom.

Ment is a fiú, szökevény létére Is engedelmesen. — Aludni — gondolta Mr. Lever.

— Szép kilátások. — Felemelte a hálót, lelépett az ágyról,{mezítláb megint; fütyült már a tetvekre), s az orvosságos dobozát kereste. Persze, zár alatt volt, ki kellett hát nyitnia a bőröndjét, megkeresnie a kulcsot a nadrágja zsebében. Sose volt még ennyire ideges, megtalálta az altatót, s bevett három pirulát. Álomba, nehéz álomba zuhant, s ahogy felébredt, észrevette, hogy — ki tudja, miért — alvás közben a karjával kiszakította a védőhálót. Ha csak egy moszkitó is lett volna itt, most biztosan megcsípte volna; persze, nem akadt moszkitó ezen a vidéken.

Rögtön tudta, hogy még nem múltak el a bajok. A falu — a nevét se tudta — dombtetőn épült; a kis fennsík alatt erdőségek húzódtak kelet-nyugati irányban: a nyugati rész most olyan volt, mint egy határtalan, sötét víztömeg, de keleten már meg lehetett különböztetni az egyenlőtlen növésű fákat; a nagy, szürke kaucsukfák a pálmák fölé tornyosultak. Mr. Levert napkelte előtt mindig fel szokták ébreszteni, most senki sem ébresztette. Néhány teherhordó az egyik kunyhó előtt ült, és komoran beszélgetett; a fiú is közöttük volt. Mr. Lever bement és felöltözött. Keménynek kell lennem, gondolta, ám valójában félt, félt, hogy itthagyják, félt, hogy vissza kell fordulnia.

Mire kijött, a falu már ébren volt; az asszonyok vízért indultak a domb lábához, csöndben vonultak el a teherhordók mellett, a főnökök lapos kővel jelzett sírhalmai mellett, a kis liget mellett, ahol zöldessárga, kanáriszerű rizsmadarak fészkeltek. Mr. Lever leült az összecsukható székre, a kölykező szukák meg a tehénpalancsinták közé, s a fiút szólította. Ügy döntött, hogy „rámegy a dologra“; bár sejtelme se volt, hogy mi sül ki az egészből. — Szólj a főnöknek, hogy beszédem van vele.

A főnök késlekedett; még nem kelt fel, ám végül mégiscsak feltűnt kék-fehér köntösében, hetykén feszítő keménykalappal a feje tetején. — Mondd meg neki, hogy teherhordókra van szükségem. Két napról lenne szó.

— Főnök nem beleegyezni — tolmácsolta a fiú.

Mr. Lever dühöngött. — Egye meg a fene, nem kap egy pennyt se, ha nem egyezik bele. — Rögtön felötlött benne, hogy milyen reménytelen az állapota, mennyire ezeknek a becsületességétől függ minden. A kunyhóban, a szemük előtt van a pénzesdoboza; csak el kell venniük. Ez nem brit vagy francia gyarmat; a tengerparti feketék se törődnek vele, különben se tehetnének semmit, hiszen egy kóbor angolt az ország belsejében raboltak ki.

— Főnök kérdezni, mennyi?

— Csak két nap az egész — mondta Mr. Lever. — Hat ember elég lesz.

— Főnök kérdezni, mennyi pénz.

— Hat penny és ennivaló naponta.

— Főnök nem beleegyezni.

— Akkor hát kilenc penny.