Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Graham Greene: Mr. Lever nagy pillanata

— Főnök mondani, kevés. Egy shilling.

— Rendben van, nem bánom — mondta Mr. Lever —, legyen hát egy shilling. Ti, többiek, hazamehettek, ha jőlesik, megkapjátok a béreteket, de jutalmat egy pennyt se.

Valójában sose hitte volna, hogy itthagyják, és szomorúan, elhagyatottan figyelte, ahogy morcos képpel (szégyenkeztek) leballagnak a dombról, nyugat felé. Nem volt teher a vállukon, mégsem énekeltek; csendben tűntek el, s velük a fiú is, s ő egyedül maradt egy csomó ládával meg a törzsfőnökkel, aki egy szót sem értett angolul. Mr. Lever arcán ideges mosoly játszadozott.

Tíz óra is elmúlt, mire a teherhordókat kiválasztották; egyikük sem akart elindulni; s egész álló nap menetelniük kell majd, a déli forróságban is, ha még sötétedés előtt meg akarják találni Davidsont. Remélte, hogy a főnök elmagyarázta nekik, hová indulnak, ő nem tudott szót érteni velük, tökéletesen el volt tőlük zárva; s akárha egyedül lett volna, úgy ereszkedett le közöttük a keleti lejtőn.

Csakhamar megrekedtek az erdőben. Az erdő fogalma vad szépséget idéz, aktív természeti erőt, ám ez a libériái erdő nem volt több unalmas, zöld vadonnál. Menetelsz a lábnyi szélességű ösvényen, utat törsz az egymásba kapaszkodó indák fekete kertjében; ez az erdő nem az életet, hanem a halált jelképezte. Életnek itt nyoma se volt, kivéve azt a néhány nagy madarat, melynek szárnyai kenetlen ajtószárnyként csikorogtak a láthatatlan égbolton. Nem lehetett átlátni a sűrűségen, az ember szeme elé mindig ugyanaz a kép tárult. Nem is annyira a hőség volt fárasztó, mint az unalom; az embernek ki kellett találnia valamit, amire gondolhasson, de még Emilyvel se bírt három percnél tovább foglalkozni egyfolytában. Egy helyen az ösvényt víz árasztotta el, s ez némi szórakozást jelentett neki, mert az egyik embernek a hátán kellett átszállítania Mr. Levert. Először viszolygott ugyan a test erős, keserű szagától (egy reggelire emlékeztette, amit gyerekkorában belediktáltak), de hamarosan megszokta. Most már nem is érzékelte a szagokat, ahogy a nagy, villásfarkú pillangókat se, amelyek felhőként rajzottak a víz szélén, alig pár lépésnyire tőle. Érzékei eltompultak, és az unalmon kívül alig észleltek valamit.

Erősen megkönnyebbültek, amikor az élen haladó teherhordó egy derékszögű gödörre hívta fel a figyelmét, amelyet közvetlenül az ösvény mellett ásott valaki. Mr. Lever megértette, hogy Davidson járt erre. Megállt és belenézett. Olyan volt, mint egy kis termetű embernek ásott sír, csak mélyebb. Körülbelül tizenkét lábnyira a felső szint alatt fekete víz állt s néhány korhadófélben levő fadarab, ezekkel támasztották ki a gödör falait; a gödröt a nagy esőzések után áshatták. Méretei nem jogosították fel Mr. Levert valami nagy reményekre. Ö a nagy ipari konszernek embere volt, kényelemhez szokott, szénrakásokhoz, faházak csoportjaihoz, bőrhuzatú hivatali karosszékhez, jó szivarokhoz, baráti kézszorításokhoz, s megint azt érezte, amit akkor Mr. Lucas irodájában, hogy igen mélyre süllyedt. Olyan volt ez az egész, mintha egy elhagyatott, gazos kertben, egy gyermek ásta lyuk fölött kellene üzletet kötnie; a forró, párás levegőben eláztak a százalékai. Megrázta a fejét; nem szabad, hogy elveszítse a bátorságát; ez itt régi gödör, Davidson azóta többre is juthatott. Világos, hogy az aranyérnek, amelynek egyik végét Nigériában, a másikat Sierra Leonéban bányásszák, át kell haladnia a köztársaságon. A legnagyobb bányák is ilyen gödrökkel kezdik. A társaság, amelynek vezetőivel Brüsszelben tárgyalt, bizakodó volt: mindössze arra vártak, hogy a helyszínre küldött ember tanúsítsa, hogy a zúzógép a helyi viszonyok közt bevált.

— Csak egy aláírásra van szükségem, gondolta, miközben a fekete víztócsát bámulta.

Ot óra, mondta a főnök, de még hat óra elteltével is meneteltek. Mr. Lever egy falatot sem evett, Davidson most mindennél fontosabb volt neki. Megállás nélkül meneteltek a nappali hőségben. Az erdő megvédte őt a nap közvetlen sugaraitól, de a levegőt is elzárta előle; s a gyér tisztásokat, bár közvetlenül érte őket a napfény, hűvösebbnek érezte, mert több levegővel szolgálhattak. Négykor csökkent a hőség, de Mr. Lever félni kezdett, hogy sötétedésig nem érik el Davidsont. A lába is fájt; előző este egy tetű mászott be a körme alá, s olyan érzése volt, mintha valaki egy égő gyufaszálat tartana a lábujja előtt. Ötkor egy néger hullájára bukkantak.

Ojabb derékszögű gödrön akadt meg Mr. Lever tekintete, körülötte meg volt tisztítva a talaj. Mr. Lever belenézett, s rémülten látta, hogy egy arc mered rá, kifordult szeme fehérje foszforos fénnyel égett a fekete vízben. A négert majdnem kétrét hajlították, hogy belegyömöszölhessék a gödörbe, amely erre a célra kicsinek bizonyult; s még