Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Graham Greene: Mr. Lever nagy pillanata

Stone-éknál ebédelt, megszokott sörét kortyolta, üzleti lapot olvasott, megbecsült ember volt ismét, aki megtér a halványan kivilágított Golders Greenhez; óraláncán a szabadkőművesek jelvénye fityegett; s a jelvénnyel a földalatti megállójától a saját Finchley Road-i házáig a vidám történetek, a jóízű böfögések és a bátorság jó érzése is elkísérte.

Most minden bátorságra szüksége lesz, minden megtakarított pénze ráment az útra. Harminc év tapasztalataival felismerte a kínálkozó alkalmat, s nem kételkedett az új zúzógép sikerében. Csak abban kételkedett, hogy meg tudja-e találni Davidsont. A Köztársaságnak még csak térképei se voltak, s az ember csak úgy utazhatott a területén, hogy felírta magának a helységneveket, s bízott benne, hogy a falvakban megérti valaki és útba igazítja. De a válaszuk mindig csak az volt: Igen messze. — Barátságuk eddig a mondatig terjedt.

— Kinint — mondta Mr. Lever — Hol a kininem? — A fiú mindent elfelejtett, nem törődnek ezek az emberrel, semmit se jelent a mosolyuk, s Mr. Lever, aki mindenkinél jobban ismerte a mit se jelentő üzleti mosoly értékét, megvetette őket a szívtelenségükért, s rosszalló és elmarasztaló pillantást vetett a rendetlen fiúra.

— Főnök mondani, fehér ember lenni öt órányira erdőben.

— Az már más — mondta Mr. Lever. — Ez Davidson lesz. Aranyat ás?

— Igen. Fehér ember aranyat ás erdőben.

— Holnap hajnalban indulunk — jelentette ki Mr. Lever.

— Főnök mondani, jobb maradni. Fehér ember lenni lázas.

— Az baj — mondta Mr. Lever, és megörült a hírnek: megfordult a szerencsém. Davidson segítségre vár. Nem utasíthatja vissza. Bajban ismered meg a jóbarátot, s már előre szívébe zárta Davidsont, látta magát, ahogy válaszként az imájára mint bibliai jelenés, mint eleven vox humana, előbukkan az erdőből. Imádkoznom kell, gondolta. Ma éjjel imádkozni fogok, erről az ember általában megfeledkezik, holott érdemes, van abban valami, s a hosszú könyörgésre gondolt, amit térden állva mondott a tálalóasztal mellett, a borfejtőben, amikor Emily kórházba vonult.

— Főnök mondani fehérember meghalt.

Mr. Lever hátat fordított, és bement a kunyhóba. Karjával kis híján felborította a viharlámpát. Gyorsan levetkőzött, ruháit egy bőröndbe gyűrte, hogy megvédje őket a svábbogaraktól. Nem hitte, amit mondtak; nem volt szabad elhinnie. Ha Davidson meghalt, nem marad más hátra, mint visszatérni. Többet költött, mint amennyit költhetett; a tönk szélére jutott. Talán Emily ellakhatna a bátyjával, de aligha várható el, hogy a bátyja... Elsírta magát, bár a homályos kunyhóban bajos lett volna köny- nyeit a verejtéktől megkülönböztetni. Letérdelt a tábori ágy és a moszkitóháló mellé, s a porban, a földön imádkozott. Mind a mai napig ügyelt rá, nehogy meztelen talpa a földhöz érjen, mert félt a tetvektől, tele volt velük minden, s csak az alkalmat lesték, hogy bemásszanak az ember körme alá, lerakják a petéiket, és szaporodjanak.

— Ö, Uram — imádkozott Mr. Lever —, ne hagyd, hogy Davidson meghaljon; legyen csak beteg, és örüljön az érkezésemnek. — Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy képtelen lesz Emilyt eltartani. — Ö, Uram, én mindent megteszek, ha kell. Ám ez még csak frázis volt; valójában el se tudta képzelni, mit is tehetne Emilyért. Harmincöt boldog esztendőt töltöttek együtt, csak pillanatokra volt hűtlen hozzá, ha a fiúk egy-egy jő vacsora után felheccelték; bármilyen szoknyáról volt szó, el se tudta volna képzelni, hogy mással is élhetne boldog házasságban. Nem igazság, hogy éppen most, amikor az ember megöregszik, és leginkább igényli a másikat, most veszítse el a pénzét, s vele együtt a társát is.

Persze, Davidson nem halott. Miért is volna? A feketék barátságosak. Az emberek szerint a vidék egészségtelen, de moszkitóról még csak hallani se hallott. A malária különben se halálos; az ember egyszerűen bebújik a takarók közé, szedi a kinint, halálos rosszullét gyötri, és kiizzadja magából az egészet. Itt van még a hasmenés, Davidson viszont tapasztalt harcos; az ember megfőzi és megszűri a vizet, és kész. A víznek puszta érintése is mérgező; a férgek miatt nem szabad, hogy nedves legyen az ember lába, de a férgek se halálosak.

Mr. Lever feküdt az ágyában, gondolkodott, töprengett, és nem bírt elaludni. Arra gondolt: A férgek se halálosak. Kisebzik a lábadat, s ha vízbe mártod, látszik, amint