Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Kovács Győző: Fábry Zoltán igaza
kötelességét ismerte fel Fábry Zoltán — az ember erkölcsi magatartásának lényegét: a háborúellenességet, amely elsősorban etikai indítású. Ez az indítás — hányszor megvallotta ezt Fábry Zoltán — egész láncsornak vált képletévé: a szellem: erkölcs; a valóság: erkölcs, amelyből az erkölcs realizmusa következik: a gondolat és a béke igaza . .. 3. A Síószi délelőttökben Fábry Zoltán — visszamutatva az 1920-as évek első felére — önkritikusan jegyzi meg egyik helyen: „Akkoriban én még Van Goghot játszottam ki — Lenin ellen, de néhány év múlva (1924-ben) — amikor a Munkás emigráns írócsoportját rég kiutasították, és új szálláshelyük Moszkva lett — űrkitöltőn már az én nevem is jeltűnt a Munkás hasábjain ...“ Az 1924-es év azért is jelentős Fábry Zoltán pályájában, mivel ekkor fogalmazza meg az Emberirodalom programját, Franyó Zoltán lapjában, a Geniusban. Itt és ekkor történik meg végérvényesen a szakítás a Narcissos-irodalommal, a kényelem-irodalommal, a felületirodalommal. Míg korábban a Narcissos-motívum ahhoz segítette Fábry Zoltánt, hogy azzal magyarázza, kifejezze az emberré levés boldogságát és örömét — vagyis azt, hogy az elállatiasult ember — emberré válhat újra, önmagára találhat ismét, az 1923-as Van Gogh renaissance című cikkében az emberséget és a művészetet, ezek lényegét vonja egy körbe. Expresszív módon fogalmazza meg e kettőnek kapcsolatát — a vox humana aspektusából: „Van Gogh lobogó ciprusai ma óriási messzeségben égnek ... megnőttek: sok szem vágya, sok lélek korbácsolt kínja duzzasztja, éleszti új lángokra ... Mert közben másképp égtek, lobbantak el a ják, vetések, emberek, nemzetek ... Bűnös állati vágyak csonttá, hullákká fagyasztottak testvéreket, embereket, szénné, hamuvá perzseltek zöld erdőket, arany vetéseket, piros cserepes házakat... Es Van Gogh megint elindul: emberekért ... szegényekért... mindnyájunkért ... Művész volt: ember volt.“ A Fábry-életművel foglalkozó irodalomtörténészek kimutatták, hogy „Fábry középeurópaisága Adyéhoz hasonlít", szemben József Attiláéval. Miben? „Ma már tudjuk a szenvedés ajándékát — írta egykor Fábry Zoltán — az egyforma szenvedés mentő sikolyát, mindenki egyforma szavát, emberélet nehéz avató jegyét: Testvér..." — A testvéri kéznyújtás: ez mutat Adyra (sőt Van Goghra is). De e testvéri kéznyújtás az emberirodalom programjának is szerves része lett. „Nar- císsos meghalt. Narcissos ember lett... Narcissos víztükrében tízmillió emberélet bűnösen ömlött vére törölte le a szépség, önzés, kényelem és megszokottság önimádó képét, és húzta le a mélybe a kín, a vágy, az akarat emberéhez ... Az irodalom ma: emberélesztés. Az emberélesztés ma: jövőalapozás, jövőakarás... Ezerkilencszáztizen- négytől — tizennyolcig együttes embertömeg élte meg együtt az embertelenséget, és mindegyik külön-külön az embert... Irodalom 1914-től. Emberirodalom.“ íme: az anti- militarista, az antifasiszta Fábry Zoltán indulása. „Tízmillió halott: BúcsúzzunkI Indulunk! Emberirodalom kezdődik." 4. Emberirodalom és korparancs: ezek tették lehetővé Fábry Zoltán számára, hogy meglássa a valóságot, a felszín alatti lényeget. A 100 % című folyóiratban, 1929-ben Diego Rivera festészetéről írván, világosan levezeti a felszín és a lényeg közötti kapcsolat felfedezését. Mexikóról van szó: „Első pillanatra exotikus színorgia, barna, meleg földvetítés, aranymese, de a színkavargás a második pontos vizsgálatnál konkrét históriai dokumentummá: tényleges valósággá szürkül, és előttünk az egész Mexikó: nyomor és élet, harc és győzelem, munkások, bányászok, parasztok minden árnyalatban, minden helyzetben a forró délövi izzástól a hótakarta csúcsok hideg régiójáig, a munkafelügyelőt öl korbácsolt indótól az új munkaközösség örömét sugárzó proletárarcig: embertől emberig húzódó produktív harmónia! Munka az ünnep! Fábry Zoltánnak e korszaka már a valóságirodalomé volt. Ennek jegyében látta meg — európai szinten is elsők között — a hitlerizmus, a fasizmus lényegét. „Nincsenek többé elefántcsonttornyok,
