Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Kovács Győző: Fábry Zoltán igaza
het... Szophoklész Antigonéjától — Solohov Emberi sorsáig ivei a humánum folytonossága. A híd teret, időt köt össze emberséggé" — így tekint az író a tiszta forrásokra — az infernális világban. Az imént mondottuk: Fábry Zoltán a humánum forrásait az emberiségben, az emberségben, önmagában kereste. Hadd idézzük igazolásként Bartókot, aki a tiszta forrás vitathatatlan értékét így definiálta: „Mivel én vagyok a forrás, a művem azonos velem". Fábry Zoltán — önmagára is mutatóan — sajátos, de a valóságot mindenféleképpen fedő párosítás-sorban, képletben sűrítette a bartóki formulát: antifasizmus-vox humana, fasizmus-antihumánum, antifasizmus-humánum. A forrás valóban az íróban található meg, úgy, ahogyan azt a Gyilkos élményben leírta: „Megrántottam a ravaszt, az út szabad volt, és én egy élmény örök foglya és elkötelezettje". Lehetetlen nem érezni a sorokban feszülő drámaiságot, a fény és árny ellentétét: a pillanatba sűríthető, talán tized másodpercekkel mérhető szabadulást és az egész életre szóló elkötelezettség fogságát. Ez a fedezete az író igazságának és igazmondásának. Fábry Zoltán humanizmusa csodálatos harmóniát rejt magában, amelynek csupán jelképes kifejezője a stószi „magány“, mely szinte önmagában véve is fogalommá vált. Az író a Stószi délelőttök előszavában — nem csekély iróniával — cáfolja meg a stószi „remeteség“ és „magány“ legendáját. A valóságban: a stószi házban — mintegy fókuszban — összegyűjtve találja a látogató az egyén és a nagyvilág gondjait. Stósz és a világ. Stósz és Európa. Stósz és a humanizmus. Ezek együttesen a valóságot és a vox humanát idézik. Végeredményben azt mondhatjuk: Fábry Zoltán ily módon, ilyen emberi és írói prizmán keresztül néz ki stószi házának ablakán — a csöndben, a zúgó- zuhogó kis Bódva patak partján, a stószi fenyvesek alatt, melyek egykor „gyógyírként várták“ a beteg József Attilát. Ezzel tulajdonképpen meg is fogalmaztuk azt, aminek elsőségét nem tulajdonítjuk magunknak: Stósz — mérték lett. A szlovenszkói, a szlovákiai magyarság magatartásának mértéke; az antifasizmus mértéke; a humanizmus mértéke és példamutatása. Rend és harmónia: így kell élnie az embernek, alattomosság és hátsó gondolatok nélkül. Úgy, hogy a tekintet, az írás a lelkületet teljes egészében kifejezze, hogy az emberi gondolat ne legyen megannyi kuszaságnak fedezéke és éltetője; „Csak tiszta forrásból!“ Az emberi magatartás: példakép legyen, a gondolat tisztaságának mindenkori kifejezője, amely nem alkuszik soha gonosz erők sötét ösztöneivel. Amiként az európai szellem legjobbjai sem alkudtak meg soha, hanem a tiszta emberséghez maradtak hűek mindig. József Attila az Ars poetica ban azt írja: „Szép a forrás — fürödni abban!" Fábry Zoltán példamutató emberi élete és írói munkássága a tanúbizonyság arra: a költő igazat írt. A Palackpostában Fábry Zoltán a bartóki világot és József Attila vágyát nagyon szép képpel fejezi ki, jelezve azt is, miként válik torzzá, homályossá a kép, amikor oda nem illő elem zavarja meg a harmóniát: „A víz: csend-csoda! ... Volt idő, mikor utolsó menedékem az erdei patak volt: szobámból, mely cellámmá lett, a patakhoz szaladtam — lélegzetet venni: csendet és tisztaságot! Csak a kavicsokon ugrálva folydogáló víz beszélt, a csobogások és kis kőzuhatagok, a habfodrok és fröccsenő csöppek. Itt ülni, várni, nézni és hallgatni: ez maga a megúnhatatlanság. És akkor egyszerre arra jött, szijazott zöld ingben, csizmában, horogkeresztesen, a kor uniformisában egy ember, és egyszerre minden megváltozott. Nem szólt semmit, nem állt meg, de abban a pillanatban mégis megzavarodott minden. Az uniformis tette? Valami ide nem való, idegen, tisztátalan elem lépett a képbe, a tájba: felkavarta, megváltoztatta, megsemmisítette. E helyen soha többé nem ültem vizet nézni és hallgatni... A víz: tisztaság" ... De Fábry Zoltán életében, írói sorsában, a művek sorsában a víznek, tiszta víznek egyéb, történelmi szerepe is van: az emberi szó, az emberirodalom dokumentumait közvetítette. A víz a Palackposta közvetítő közege volt: „Egy ember a bizonytalanság hullámaira dobja a palackot... vigyétek, habok és viharzó vizek, rejtve zuhintsátok a mélybe, és lágyan emeljétek a megszelídült felszínre... Lehet, hogy egy ember meglátja, lehet, hogy nem rúgja vissza a habokba. Felemeli a dugaszolt üveget és felbontja. Es akkor megtalálja majd az üzenetet: Ember, emlékezz és tanulj embertelenség vissz- hangtalan napjaiból!"
