Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

A tudósok búvármunkáját nem becsülte sokra, veszélyt sejtett a kutatásaikban, mégis azt vallotta, hogy nagy művész csak az lehet, aki ismeri a természet törvényeit. A művészet grammatikáját, alapfogalmait egyetlen szóba sűrítette: szabálytalanság. „A föld nem gömbölyű. A narancs nem gömbölyű, egyik gerezdje sem olyan, mint a másik, se formájára, se súlyára. És belül minden gerezdben más a magok száma, alakja.

Vagy a falevél... százezer azonos fajtájút vehetsz, vagy ugyanannak a fának száz és száz levelét, és nem találsz két egyformát."

Arra következtetett ebből, hogy meg kell értenünk a szabálytalanságot a szabályosságban, s arra, hogy a szemünk különb szabályozó, mint a körző.

Fontosnak tartotta a műben a részletet, s arra intett, hogy ha egy részletet elrontunk, ne próbáljuk kijavítani. Csináljuk meg újra, tanácsolta. S tanácsot tartogatott a fiataloknak is: „Törjétek össze a körzőket. Másképpen nincs művészet. Nézzétek meg a régi nagy mesterek szobrait, képeit! Azok tudták, hogy kétféle szabályosság van: a szemünké meg a körzőé. És a körzőt eldobták.“

A napfény szerelmese volt. Élete alkonyán, amikor a reuma minden ujját ösz- szegörbítette és segély nélkül már mozogni sem tudott, s tenyere csak nagy kínnal tartotta meg az odatolt ecsetet, szinte halálra gyötörten kivitette magát a szabadba, s ott festett, mint induló festő korában a fontaineableau-i erdőben, ahová az erdei tisztások kékeszölden viliózó fényei csábították ki a műteremből.

Micsoda gazdag, szüntelen tevékenységben, szüntelen keresésben eltöltött élet! Mennyi küzdelem és nélkülözés, mennyi kísérlet, visszautasítás és újrakezdés, míg az elismeréssel együtt megjöttek a nyugalom, a családi békesség derűsebb évei.

A művészetben csak annak van helye, ami örökkévaló — ez volt a krédója. „A hős, amikor ellenségét harcra hívja, az asszony, amikor a vajúdás kínjai között vergődik, nem lehet a nagy művészet tárgya. Csak hosszú idővel azután, ha a próbákat kiállották, megnemesedtek és megpihentek, csak akkor, a nyugalom nagy pillanataiban lesz a férfi és az asz- szony művészi ábrázolásra méltó. Nem azt kell márványba faragni, ami egy ember jellemében átmeneti, ideiglenes, hanem az embert, a maga egész mivoltában, milyenné az élete, a hősi és gyáva, a hétköznapi és drámai pillanatok formálták. Röviden: a művész feladata nem az, hogy az emberi léleknek egy nagy pillanatát megörökítse, hanem, hogy megértesse az egész embert."

A Gondolat Kiadó egy másik nagy francia alkotót, Gustave Flaubert-t is ilyen tanulságos emberközelségbs hozza. Ezúttal nem életrajzról vagy memoárról, hanem az egyik legnagyobb XIX. századi regényíró tízkötetes levelezésének 350 oldalas, teljességet éreztető, kitűnő válogatásról van szó.

„A sürgöny, a telefon, a repülés századában a levélírás mind ritkábbá, mind feleslegesebbé válik — írja a leveleket válogató Gyergyai Albert a kötet előszavában —, íróink hagyatékában a levél egyre kevesebb helyet kap, s e változást a magyar irodalom éppoly jól tükrözi, mint a francia: Kazinczy levelezése mellett minden modern írónké eltörpül, s a naplókban, emlékiratokban s levelekben még ma is dúsgazdag francia irodalom Voltaire-hez s Madame de Sevignéhez képest legfeljebb Mérimée és Flaubert leveleivel dicsekedhet, minőség és meny- nyiség, fontosság és tanulság szempontjából."

Nem lehetett könnyű feladat a tíz kötet háromszázezer ötszáz leveléből azt a gondolatban legtartalmasabb és művészileg is legértékesebb hetvenkettőt kiválasztani, amely a Bovaryné, a Salambő, az Érzelmek iskolája, a Bouvard és Pe- cuchet íróját a legmélyebben jellemzik, és nekünk, késői olvasóinak, páratlan írásművészete becsülőinek a legtöbbet mondanak róla és szerelmeihez, barátaihoz, Louís Bouilhet-hez, George Sand-hoz, Tur- genyevhez vagy Louise Colet-hez, Leroyer de Chautepie kisasszonyhoz fűződő kapcsolatairól.

Még pályája elején, esztendőkkel nagy alkotásainak megírása előtt, egyik crois- set-i levelében elpanaszolja Leroyer de Chautepie kisasszonynak, hogy világnyi nagy volt a szíve, s az égbolt szelei a levegője. Aztán lassan elkérgesedett, elhervadt, elnyűvődött. „Ö, nem vádolok érte senkit, egyedül magamat" — írja. — „Esztelen érzelmi gimnasztikába alázkod- tam. Abban leltem örömömet, hogy az érzékeimmel harcoljak, és a szívemet gyötörjem. Ellöktem magamtól a kínál