Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

kozó emberi mámorokat. Acsarkodtam magamra, kitéptem magamból az embert, gyökerestül, két erős és gőgös kézzel. Kopár oszloppá akartam változtatni ezt a zöldellő lombú fát, hogy fönt a tetején, mint egy oltáron, valami magam sem tudom, milyen mennyei lángot helyezzek el... Azért vagyok harminchat esztendős koromban olyan üres, és néha olyan fáradt!“

Talán megmosolyognánk a levél világfájdalmas hangját, ha nem tudnánk, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt ez a fellengzősség olyan természetes volt, mint napjaink fiataljainak érzelmi szegénysége, leveleinek száraz tárgyilagossága.

Egyébként Gyergyai Albert a kötet nagy műértéssel megírt előszavában maga figyelmeztet, hogy Flaubert leveleit nem szabad kritikátlanul olvasnunk, mert „hiszen csak közvetlen és ellenőrizhetetlen kifejezései múló és felszínes hangulatainak, viszont épp a levelek ismeretében annál jobban érezzük a közmondásos flaubert-i szenvtelenség hátterében mély részvétét, sugárzó emberségét és nem csupán művészi, hanem erkölcsi tökélyre való törekvését — s ily módon a levelek és művek összjátéka révén jobban megértjük az embert, s még jobban szeretjük a remekműveket.“

Fiatal korában Flaubert sokat utazott, az 1849—51 között Egyiptomból, Kisázsiá- ból és Görögországból anyjának és különösen barátjának, Louis Bouilhet-nek írott levelei valóságos naplók, tele a keleti világnak és embereinek lenyűgöző ábrázolásával, s nem egy részletük már felveszi a versenyt Flaubert későbbi stílusremekléseivel. Megmássza a piramisokat, kalandos hajóutat tesz a Níluson, megnézi a „veszettül felséges“ thébai királysírokat, hiénára vadászik, gyönyörködik a csípőjükig aranypiaszteres, nyaklánccal, fekete hajukon színes gyöngyszalaggal felékszerezett núbiai lányok táncában, Kenehben békésen mászkál a bazársorok között, betéved az örömlányok negyedébe, Esnekben ellátogat a Kelet hírhedt kurtizánjához, Rusuk-Hanemhez, aki a fürdőből kilépve, fezzel a fején, vékony fonatokba rendezett hajjal a lépcső tetején állva úgy fogadja, mintha egy romantikus nagyopera alakja volna, háta mögött a nappal, kiemelkedve a köréje boruló égbolt kék hátteréből. A leírás színessége méltő a Salambő írójához, itt,

Afrikában itatódott a szemébe a napkeleti táj és ég varázsa, amely regényében annyira elbűvöli az olvasót.

Jeruzsálemet falakkal körülvett temetőnek érzi. „Minden rohad benne, a döglött kuták az utcákon, és a vallások a templomokban ... A Szent Sír minden elképzelhető iszonyat halmaza", borzad el, és csak Betlehem környékén, a zord és rideg környezetben érzi az igazi bibliai táj nagyszerűségét.

Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a George Sandhoz intézett levelek. A „nohanti nagyasszony“ Gyergyai szerint mindent megértő öreg barátnője volt Flaubertnak, a fiát látta „a sokszor végletes gondolkodású, gyógyíthatatlan romantikusban, s oly gyengéden oktatja, csitítja és becézgeti hosszú tapasztalása és türelme segítségével, hogy kettőjük levélváltása valóságos eleven dialógus két temperamentum és két világnézet között.“

George Sand felismerte, hogy az ása- tagnak és merevnek csúfolt Flaubert a művészi és erkölcsi „Szépség és Tökéletesség“ nevében folytatott küzdelemben mennyi tudást, szeretetet és jóságot pazarol azokra, akik benne mesterüket tisztelik, és segítségét kérik. Amit Flaubert a „kedves mesternek“ szólított nagyasz- szonytól kapott, azt jórészben visszaadja egy Leroyer de Chantepie nevű an- gers-1 vénkisasszonynak, akivel húsz éven át váltott leveleket anélkül, hogy valaha látta volna. Biztatja, és tanácsokkal látja el a szépelgő hölgyet, az igazi eszményi Szép nevében kéri, hogy vesse magát teljes szívvel, teljes lélekkel az irodalomba — így akarja kiragadni vallási tébolyából és tétlen magányából.

Kora társadalmi kérdéseivel — akár Balzac — sokat foglalkozott; vallásos lélek volt, de gyűlölte az igazi tudásnak gátat állító vallási türelmetlenséget és klerikális elfogultságot. A politikai reakció ténykedéseit ellenszenvvel kísérte, különösen a porosz-francia háború idején írott levelei tanúskodnak életundora mellett erről az ellenszenvéről. De akadtak tévedései is, nem volt híve az általános választójognak, mert szerinte egyetlen elem érvényesül benne az összes többi rovására: „a szám uralkodik a szellemen, a műveltségen, sőt még a pénzen is, ami pedig többet ér, mint szám." [George Sand-hoz Croisset-ből, 1871. június 11-én írott leveléből.) „Az élet örökös probléma