Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
példányszámban, G. Beke Margit kitűnő tolmácsolásában nemrég megjelent életrajz nem csupán azért bilincselt le, mert hiányos ismereteimet kiegészítette, feleletet adott a szememben eddig tisztázatlan kérdésekre, hanem mert hidat is vert, a mai nagyok, Picasso és Chagall műveinek megértéséhez is elvezetett. Ügy érzem, mindenkinek el kell olvasnia Jean Renoir pompás írásművészettel rögzített emlékezéseit, aki a modern festészet lényegéhez közelebb akar férkőzni. A regényszerűen fordulatos életrajz szerzőjéről eddig csak annyit tudtam, hogy színpadi szerző, és világviszonylatban is jelentős filmrendező. Nálunk is bemutatott filmjei közül csupán egyre, a harmincas években készült Nagy ábrándra emlékszem, amelyet a tíz esztendővel ezelőtt Brüsszelben megejtett szavazás a világ tizenkét legjobb filmjei közé sorolt. Jean Renoir 1915-ben megsebesült, s egy párizsi kórházban gyógyították. A déli tengerparton, Nizza közelében élő, akkor már járni nem tudó apja Párizsba vitette magát, s ekkor kezdte Jean otthonukban lejegyezni beszélgetéseiket. Mint lábadozó sebesült jegyzeteket készített apja ifjúkori emlékeiről, a festőtársaival, Monet-val, Cézanne-nal, Pissaró- val, Sisleyvel vívott küzdelmeiről, de csak évekkel apja halála után adta közre adomákkal bőven fűszerezett, levelekkel és apja jegyzeteivel kiegészített feljegyzéseit, amikor már tudta, hogy a nagyok egyetlen feladata: „megláttatni velünk, ami a jelenségek mögött van, segíteni bennünket abban, hogy az anyag terhének legalább egy részét lerázhassuk, ,megszabadísuk magunkat tőle’, mint a hinduk mondanák.“ A festő Pascalt idézi fiának: „Az embert csak egy érdekli: az ember.“ Renoir a pascali gondolatot kiegészíti azzal, hogy az ember az élet tiszteletében lássa legfőbb kötelességét. Ezért gyűlölte a háborút, ezért ítélte el a pusztítás min- dan fajtáját, s csak azt tartotta fontosnak, hogy a kő, a fa vagy a szövet mögött az embert érezze, akinek kezéből minden kikerült. A tökéletes gyártmány, a modern ipar eszménye a legkevésbé sem érdekelte. Otthonában nem szerette a divatos csecsebecséket, megkövetelte, hogy minden tárgynak funkciója legyen, s ezt a rendeltetését cikornya ne leplezze. ízlésében, szokásaiban, egész életfelfogásában, az életről, a szerelemről vallott nézeteiben volt valami puritánul egyszerű, egészséges ősparaszt természet, latinos világosság, s a legnemesebb értelemben vett proletári vonás is. Rendjelekkel díszített frakkjában, ünnepi ruhájában váltig feszengett, s agyonmosott, tiszta kék munkazubbonyában, vasalatlan pantallójában érezte magát a legjobban; a tájjal együtt változó paraszti-népi konyha jellegzetesen fűszerezett ételeit kedvelte, borban a szőlősgazda által sajtolt termékeiket, az Il-de-France szelíd tájait, a puha formákat, Párizs levegőjét, amíg az autók be nem szennyezték, a napfény ragyogását az asszonyok és a gyermekek finom bőrén, s a hotelek vá- sárian hivalkodó fényűzése helyett a fogadók patriarchális, kedves világát. Az apját mélységesen tisztelő és művészete nagyságát korán felismerő fiú emlékezéseit felejthetetlenné teszi, hogy minden sorában a közvetlen élmény elevensége van jelen. A családját határtalanul szerető, lankadatlanul munkálkodó, szegénységében is bőkezű, önfeláldozó apa mellett a családtagok, pályatársak, modellek, műkereskedők, színészek, énekesek, írók és politikusok kifogyhatatlannak tűnő embergalériája szinte tapintható elevenséggel vonul fel, minden alakhoz valami teljesen egyéni reflexiót, sajátos jellemzést fűz az emlékezés, amely nem csupán az embereket világítja át, és hozza szellemesen a közelünkbe, hanem magára a korra, a múlt század második felére és századunk első két évtizedére is megragadó színességgel és életteljességgel vet fényt. A memoár így a francia élet érdekes korképévé szélesedik, anélkül, hogy benne Renolr alakja elhalványodna. Mindenütt a központban, az emlékek homlokterében marad, az ő értelmén és érzelmi világán szűrődnek át a felidézett események, az ő rendkívüli alkotó egyénisége és emberi sorsa adja a francia festészet egyik legragyogóbb fejezetének keretét, s benne — egy nagy művész érthető elfogultságával és olykori tévedéseivel — kora társadalmi rajzát. Renoir ismerte az alkotás egyik elemi nagy titkát, s ezt így fejezte ki: „Sokat kell csavarogni, álmodozni. Amikor semmit sem csinálsz, akkor dolgozol a legerősebben. Ha azt akarod, hogy kályhádban pattogjon a tűz, előbb fát kell gyűjtened."