Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Keszeli Ferenc: Tudathasadás
tárult elénk. Pedig de rettegtem azelőtt a síroktól, és mindentől, ami velük kapcsolatban állhat. A koporsót ráhelyezték a kötélre, és a hóhér odajött hozzám. — Ha megengeded, érdekelne, hogy ki van a koporsóban? A vér meghűlt bennem, éreztem, hajam az égnek mered. Hirtelen nem tudtam mást hazudni, és félvállról ennyit mondtam: — Az a kalauznő a lővasúttól... — Kalauznő? — kérdezte nyomatékkal. — Igen, a lóvasúttól, aki peronsöprögetőként kezdte. Hajadon volt, nyugodjon békében ... persze efelől semmi kétség, ha egy ilyen rutinos jóbarát intézi — tettem hozzá ijedten. — Arról nincs szó. Arról van szó, hogy én úgy hittem, és úgy is voltam tájékoztatva, és természetesnek vettem, hogy a koporsóban te fekszel. Mert én csak téged vagyok hajlandó eltemetni. — A tégedet nyomatékosan nagybetűvel mondta. Nem mertem ellentmondani, s nagy nehezen kinyögtem, hogy „kérlekalásanahogy- gondolod“. Felnyitotta a koporsót. Az agyam ugyan lüktetett, de neki az arcizma sem rándult, amikor meglátta, hogy a koporsóban valóban én fekszem, körüldlszltve elefántcsont- mütyürkékkel, mint egy torta. Érdekes, olyan voltam, mint aki csak alszik. — Bocsánat — mondta —, egy kis türelmet kérek. Elment. Akárcsak ezidáig, a rengeteg esemény ellenére sem szólt senki egy szót sem, még csak nem is néztek egymásra, és nem is sugdolóztak. Pár perc múlva egy vadonatúj koporsóval tért vissza; kordén tolta. Letette a földre, ismét megnyomott egy gombot, és ismét megnyílt a föld, s persze, mondania sem kellett, én engedelmesen befeküdtem a koporsóba, mert a szemével megparancsolta, s különben is alig vártam, hogy eltűnhessek a szeme elől. Nagyon szégyelltem magam. — Bocsáss meg — lépett hozzám. — A koporsó ára — szólt a magasból. — Parancsolj — és derékszíjamról leoldva erszényemet, feléje nyújtottam. — Kilenc tallér van benne, gondolom, minden költséget fedez. Fogta az erszényt, beletúrt, kivett két tallért, odalépett egy rokonomhoz, s felváltva vele az egyiket, a fél tallért visszatette az erszénybe, melyet illedelmesen, de megvető homlokráncolás mellett visszaadott. Zavaromban állítólag még azt is elfogadtam, pedig pontosan emlékezem, hogy neki szántam az összeget. Ismerem önmagamat, adakozó természetű vagyok. A másik koporsó fedelét tette rám, mert felfedezte, hogy azon van a kémlelőlyuk, amelyet jómagam fúrtam rá még az események előtt. Ezt bizonyosan azért tette, hogy a lyukon keresztül lássak, megbizonyosodjak róla, hogy nem csal, és becsületesen végzi a dolgát. Láttam Is, amint a másik fedelet ráhelyezte az első koporsóra. Ogy számítottam, hogy előbb a lelkemet fedő koporsót teszik le az egyik gödörbe. Aztán a másikba azt, amelyben a testem fekszik. Vártam a hantok zörgését. Vártam. Késett. Aztán hirtelen más kezdett zörögni. A temetőkapun egy hatalmas lánctalpas gép dübörgött befelé. Sírjaim felé tartott. Odaért. A gépezetben egy mozgó, nagy teljesítményű gőzkalapácsot véltem felfedezni. A hóhér ismerősként lépett hozzájuk. A borostás pasas kinyújtott egy papírlapot az ablakon, a hóhér meg aláírta. Biztosan az útiparancsuk volt. A gépezet gőzt kezdett fújni, beindították. Aztán odamentek a koporsóimhoz, és a síroktól vagy tizenöt méternyi távolságra cipelték őket, hosszában felállítva rakták le a földre. A gőzkalapács is odatolatott, bunkóját a lelkemet fedő koporsó fölé állította és indított. Hirtelen feleszméltem, meg- értéttem, mi történik. A koporsót, akárcsak egy karót beleverik a földbe... Bumm... az első ... Bumm ... a második ...
