Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Aich Péter: Két vers
A sújtások szaporodtak, s a rozoga deszkatákolmány szilárdan ellenállt... nem a földnek, az erőnek. Egyetlen hasadás sem keletkezett rajta, s mintha hegyezett bronzból lett volna, egyre mélyebbre furakodott. Kész. Nem fájt. Aztán fogták a másikat. Ütötték. Minden porcikám ordított, testestül, koporsóstul szétlapítottak. Bubububububu — szaporán. Aztán megfontoltan: Bumm. Bumm. Bumm. Szétfröcskölődött minden porcikám, de még éltem, láttam, hogy a sírokat ünnepélyesen befedik. Az egyikre akkor már a márványkeresztet is felállították, amelyen ugyancsak márványból ott díszelgett a mellszobrom. Nem emlékszem rá, hogy valaha Is halotti maszkot készítettek volna rólam. Halotthű volt. Profilból láttam magamat, s csak akkor vettem észre, milyen nagy orrom volt. Még mindig éltem. Aztán egy teherautó jött. Egy rakomány friss betont borított fölém. Lebetonoztak, akár az izotópokat, úgy temettek el, mint a radioaktív sugárzást. Még akkor is éltem. Még most is élek. Ott nyugszom. Béke roncsaimra. v ftU ^3 téboly tehetetlen követi a tévelygő vis maior parancsát a juh (a bolygók kétszer élvezik legalább az elkerülhetetlen látszatát) de mit tegyen két görbében a homo sapiens minden természetes forma és mozdulat egy-egy galaxia tengelye s az ívek vívmánya a visszaesés csírája minden mozgás minden fókusza a végtelennek daidalosz ákombákomja eszeveszett kór a kérgen: pörög a tévelygés alma a milói vénusz fekhetett így porban megtörten s egy másik vénusz kezével ölében csak sokkal igazabb az alma föl lassan és ide hosszú hajam közé a hullámok alá virág takarja az utat csodálatos lehetett a lángoló kard mely hozzád küldött trójai szent mit rám leheltél a múlandóság bűnpere vonszolom magammal örökre és fenyőfák titka a sínek természete hidegen összepontosít a hegekre a gyógyulandó sebekre így csodálatos mélyen karjaid között valahol a porban és megtörten
