Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Keszeli Ferenc: Tudathasadás
és az utána következő trolival jöttek. Szerencsére a Cédrus temetőhöz közel volt egy megálló. A kovácsoltvaskapun egy megsárgult cédula várt, amelyre gondosan rajzolt, kacifántos betűkkel azt írták, hogy „mindjárt jövök“! Alatta különféle ceruzákkal írott, különféle kézírások közölték a cáfolatot, miszerint marhaság ennek hinni, mert a temetőőr, aki írta, már kilenc hónapja halott, úgy temette el önmagát. A megjegyzéseket dátumozták. Mosolyogtunk. Anélkül, hogy a gyertyákat eloltottuk és újra meggyújtottuk volna, visszaindultunk. Egy harmadik temetőben is cédula várt bennünket, amelyen az állt, hogy csak kivételes esetekben temetnek. Ezen már nevettünk. Beesteledett. A koporsót kénytelenek voltunk kivinni a pályaudvarra és beadni a megőrzőbe másnap reggelig. Nevetséges szomorú egy eset volt. Az egyenruhás vasutasok tétováztak, de aztán azt hazudtam nekik, hogy a koporsóban egy nyugdíjas kalauznő fekszik, aki peronsöprögetőként kezdte még a lóvasutak idejében. Elhitték. A gyászkíséretet három szállodában tudtam csak elhelyezni, egyikben sem volt annyi ágy, hogy mindnyájan elférhettek volna. Én ezalatt felkerestem egy régi ismerősömet. Hajnali háromra sikerült kinyomoznom, hogy melyik utcában lakik, de a számot csak úgy találomra mondta meg a villany- pénzszedő, akit ugyancsak a lakásán voltam kénytelen háborgatni. Az illetőt, aki után nyomoztam, vagy harminc évvel ezelőtt ismertem meg. Emlékszem, még konflissal mentünk hozzá. Több is, mint harminc éve, hiszen akkor rakták le a villamossíneket. A látogatásra úgy került sor, hogy felkeresett akkori fővárosi lakásomon a falumbeli felcser, aki a fiát mindenáron trombitásnak akarta bejuttatni valamelyik fúvószenekarba. Napokig szaladgáltam az ügyében, amíg a tartalékos tűzoltózenekarba sikerült őt elhelyeznem tartalékos trombitásnak. Az apja elégedetlenkedett, de ígéretéhez híven meghívott egy áldomásra. Az áldomást egy jó barátjánál tartottuk meg. Na, és kérem, ez az az ember, akit a temetés ügyében kénytelen voltam felkeresni. Annak idején sírásónak álcázva lakott a főváros legelőkelőbb temetőjének szolgálati lakásában, de eredetileg hóhér volt. Az volt a szenvedélye, hogy elefántcsontból krokodilusokat faragott, és borotvákat köszörült. A falumbeli felcser is a borotvaköszörülés kapcsán lett egyetlen jóbarátja. Jót mulattunk akkor, s évtizedek múltán kénytelen voltam őt felkeresni abban az ügyben. Tudtam, hogy a fővárosból már évekkel ezelőtt elköltözött. A villanypénzszedő magyarázata után könnyen megtaláltam. Azt hittem, káromkodni fog a hajnali zavarásért, de meglepetésemre örömmel fogadott, és azonnal megismert. Elmagyaráztam, miről van szó, szerencsére nem kérdezte, kit kell eltemetni. — Az a legkevesebb. Egy ilyen drága havernak mindent..., mindent, egy ilyen remek emberért — mondta. — Köszönöm, igazán köszönöm, már azt hittem... — Nem lesz semmi hiba. Két óra múlva indul az első repülőgép. Jegyeket már biztosítottam. Ugyanis az az igazság, hogy nem vagyok nyugdíjas, csak a forma kedvéért lakom itt. A hivatásom és lakhelyem még mindig a régi, s persze a tekintélyem is. Ugye kilencvenegy gyászolóról van szó, na meg a koporsóról? — Igen — válaszoltam, de nem mertem megkérdezni, hogy honnét tudja ilyen pontosan. Féltem, mert ebből arra következtettem, hogy ezek szerint pontosan tudja az Igazságot is. Mentem és mozgósítottam a gyászolókat, mindhárom szállodában kifizettem a szobapénzeket, aztán: irány a repülőtér! Ö már ott várt a koporsóval. Hat óra múlva a fővárosnak abban a titokzatos temetőjében volt felravatalozva a lezárt doboz. Feleslegesnek tartottam ezt az ünnepi aktust, de a hóhér ragaszkodott hozzá, és megtiltotta mindenkinek, hogy a közelébe gyertyát hozzanak. Megnyomott egy gombot, s erre megnyílt a föld. Szép, formás, gondosan kiásott sír
