Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek

A plakátok előtt kevesen állnak meg, úgy tűnik, mintha a választási kampány iránt nem lenne valami nagy érdeklődés. A légkör semmiképp sem kedvező, az emberek a napi gondokkal és a tragikus, megdöbbentő hírekkel vannak elfoglalva. Zömük nem tudja magát túltenni azon, hogy tegnapelőtt Gilles Tantiu 17 éves gimnazista a Szajnába fulladt. Igaz, azt mondják, hogy hivatalos részről nem bántalmazták, a rendőrök elől menekülve ugrott a Szajnába. Tehát önként tette?!... Ez az „önként“ azonban felette gyanúsnak hangzik. Nos, bárhogyan is történt, az esemény nagyon elszomorító és lesújtó. És lesújtó az a tegnapi hír is, amely Pierre Beylet 24 esztendős munkás halálát közli. Tüntetés közben agyonlőtték. A tettes ismeretlen, de a francia rendőrség fegyvertárába tartozó revolver golyója oltotta ki az életét. Igaz, Debré miniszter a rádióban úgy nyilatkozott, hogy a haláleset előtt a rendőrség egyik fegyverszállltó kocsiját kirabolták, tehát más is megölhette a munkást, de a halál rideg, kegyetlen tényén ez mit sem változtat. A rádió mai híre pedig, amely a hallgatók tudtára adja Henri Blanchet 49 esztendős munkás erőszakos halálát, szintén nerá nyugtatja meg a francia polgár kedélyét. A munkás koponyatörés következtében halt meg.

E feszült, drámai légkörben az emberek nemcsak azon vitatkoznak, ki kerül ki győztesen a választásokból, hanem azon is, hogy ki és mi az oka annak, hogy Francia- ország ilyen mostoha helyzetbe került.

Egyesek a diákokat okolják. Azt mondják, hogy saját autójukon járnak az egyetemre, tanulni nem volt kedvük, a nagy jóléttől már csak hecceken és kalandokon járt az eszük, Így kerülhetett sor a Sorbonne megszállására, az utcakövek felszedésére, barikádok emelésére és a rendőrökkel való kemény és véres összecsapásra. Ezért helyeslik azt a rendeletet, amely a diákok egyesületeit, a trockistákat, a maoistákat, az anarchistákat és más hasonló csoportokat feloszlatja.

Mások viszont azt mondják, hogy mindez ostobaság. Ha így lett volna a diákokkal, ahogy az előbbiek állítják, akkor a diáknegyed lakossága nem a diákok, hanem a rendőrök segítségére sietett volna. Az igazság pedig az, hogy a Szent Mihály út lakói a menekült diákok előtt nyitották ki házuk kapuját, s az üldöző rendőrök előtt becsapták. Köztudomású az is, hogy a lakosság nem véletlenül, hanem tudatosan állt a diákok oldalára.

Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy diák és diák közt különbséget kell tenni. Sokan valóban a reformokért harcolnak, éspedig jogosan, mert az elavult tanítási módszerek nemcsak a tanároktól, hanem az élettől is elszakítják a diákságot. De vannak olyan diákok is, akik nem akarnak egyebet, mint rombolni és pusztítani, és ezek szennyezik be tulajdonképpen a diákság elszánt harcát a jobb és nemesebb jövőért.

Szenvedélyesen folyik ez a vita, a tüntetések pedig naponta megismétlődnek, s a közben előforduló „halálos balesetek“ senkit sem riasztanak vissza a harctól, amely de Gaulle tízéves uralmának az évfordulóján kezdődött, és egy hónap elmúltával, még ma is izgalomban tartja egész Franciaországot. A dolgozók nagy részét különösen felháborítja, hogy az állandóan emelkedő árak mellett a társadalombiztosítás terhét is súlyosbították. Minden tehervállalást a dolgozókra hárítanak.

Egy amerikai házaspár, akivel a minap összekerültem, azt állította, hogy az egész nyugtalanságnak de Gaulle az oka, és nem a betegbiztosítási tehertétel. Mert — amint mondotta — ha csak a betegbiztosítás volna az oka, akkor Csehszlovákiában már rég kitört volna a „forradalom“. A férfi állította ezt, és ragaszkodott a forradalom kifejezéshez. Hangsúlyozta, hogy nemrég Prágában járt — és nem beszélve arról, hogy az elegáns szálló W. C.-jében nem volt papír —, az egyik kórházban a barátját látogatta meg, s ott bizony szörnyű kép tárult eléje. A kórházi szobában 18-an feküdtek, és a nagy sereg beteg számára mindössze egy nővér állt rendelkezésre. Na mármost, ha ennek a francia nyugtalanságnak az a tíz százalék az oka, amivel a betegsegélyezésnél a munkást megterhelték, akkor a csehszlovák munkásosztálynak már rég fel kellett volna borítania mindent. És az amerikai már nem a francia sztrájk következményeiről, hanem a Csehszlovákiában uralkodó tarthatatlan viszonyokról beszélt.

Persze, én sem maradtam adósa az amerikainak a válasszal: azt mondtam, hogy ismerek valakit (meg is neveztem az illetőt), ki Amerikából Csehszlovákiába, Pozsonyba hozatta beteg édesanyját, és azt három évig, halála napjáig nálunk kezelték. Az illető anyja idejövetelét előttem betegségével indokolta. Bizalmasan közölte velem,