Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek
hogy anyja Amerikában nem bírta megfizetni az orvosokat, azért hozatta őt vissza, itt az ő biztosítása révén anyját díjtalanul kezelték. Az amerikai férfi abban a pillanatban, amint megneveztem az illetőt, aki anyját Pozsonyba hozatta, nyomban elhallgatott, és szelídebb hangot pendített meg. Azonnal beismerte, hogy igazam van, és bevallotta, hogy az illetőt véletlenül ismeri, és mindaz, amit elmondtam vele kapcsolatban, szó szerint így igaz. Én ezzel a vallomással olyan elégtételt kaptam, hogy izgalmamban megfeledkeztem a francia válságról és a közeledő választásokról. Apró gondok és fájdalmak Párizsban, e csodálatos és zajos városban minden olyan felfokozott mozgásban van, hogy az ember szinte szédül ettől a gyorsaságtól. S ezt a zajt és mozgást az idegen mindenütt érzi. Ha történetesen kávéházba lépek, és egy székre zuhanva behunyom a szemem, akkor is a tengernyi autót látom özönleni valami állandó morajlásszerű zajtól kísérve. Az özönlés időnként lelassul, és a tengernyi autó egy térre érve hirtelen megáll. A torlódásban sem jobbra, sem balra nem mozdulhatnak. A mozgást ezúttal a tülkölés helyettesíti, mindegyik autó más-más hangon tülköl, és a bábeli hangzavarban úgy tűnik, mintha az autók valami ismeretlen, idegen nyelven beszélnének egymással. Aztán hirtelen tágra nyitom a szemem, a nagy tér eltűnik, helyében megjelenik a zsúfolt párizsi utca, az autók között három sötétkék, rácsos autóbusz szorong. Nagyon lassan haladnak előre, és a kávézó ablakán keresztül most már tisztán lehet látni, hogy a rácsok mögött rendőrök meg fiatalok, amolyan diákfélék ülnek. Persze mondanom sem kell, ülés és ülés között óriási a különbség, míg a rendőrök hivatalosan, mondhatnám azt is, kissé gőgösen ülnek, addig a diákok ülésében szomorúság és lehangoltság fészkel, és fejtartásuk minden hivatalos jelleget nélkülöz. E látványtól magam is elszomorodom, és akaratlanul is arra gondolok, hogy amikor Párizsba készültem, sok minden foglalkoztatta képzeletemet, csak éppen az nem jutott eszembe, hogy ennek a pompás világvárosnak ilyen rácsos járművei is vannak. Kosztolányi azt írja Párizsról, hogy e „... mulató, lázadó és repülő városban, amely a parfümöket szűri, a villamossággal királyion pazarol, s az új irodalom festékeit és bódító mérgeit készíti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás, mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke“. Kosztolányi e sorokat 1913-ban írta, és karcolatában ragyogó művészettel bizonyítja be, hogy Párizs naiv város. Nos, nem tudom, ha ma látná e sötétkékre lakkozott, kisebb és nagyobb [az esemény méreteitől függ) rácsos kocsikat száguldozni a diáknegyedben, vajon tovább is fenntartaná-e állítását, hogy „naiv város“?! Mint mindenütt, Párizsban is vannak csámpás, ügyetlen emberek, de ezek itt keménygallért viselnek, és csámpásságukban bizonyos fajta elegancia fedezhető fel. Láttam egy csámpás gimnazistát, amint a járdán karon fogott egy fehérpálcikás vak öreg urat, és a legnagyobb forgalom közepette átkísérte a széles, forgalmas úttesten. A gimnazista csámpásságában jó adag méltóság is volt. Ezt minden sofőr — aki óvatosan kikerülte, és utat engedett neki — érezte. Salant szabadon engedték. Ez a hír is a választási kampányhoz tartozik. A bennfentesek ezt már akkor sejtették, mikor Salan védőügyvédje az újságírók előtt úgy nyilatkozott, hogy a mostani választások két lehetőség közt zajlanak majd le. Vagy de Gaulle, vagy a kommunisták győzelmével végződik. A maga részéről habozás nélkül az előbbi mellett dönt, és mindenkinek ugyanazt tanácsolja, hogy de Gaulle-ra adja le szavazatát... Néhány nap múlva Salan szabad volt, és nincs kizárva, hogy a választási kampányban ő is hallatja majd a hangját. Egyesek pedig azt állítják, hogy Salan szabadon bocsátása már május 29-én eldőlt, amikor de Gaulle a kormány legnagyobb meglepetésére néhány órára eltűnt. Amint később kiderült, Baden-Badenben járt, Nyu- gat-Németországban állomásozó tábornokainál, akik megígérték neki, hogy mindenben
