Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek

A diáklány szülei — akik annyira féltik a lányukat, de ugyanakkor annyira büszkék is rá, hogy az anyja társaságban dicsekedett el, milyen „igaz forradalmár“ a lánya...

— nem nagyon érzékeny emberek. Eleget hallottam róluk, és tudom, hogy fogalmuk sincs róla, mi a forradalom, és az is bizonyos, ha ők engedik, hogy a lányuk — mérnöknek vagy jogásznak készül, pontosan nem tudom — a diákbizottságban dolgozzon, akkor bizonyára biztosítékuk van arra nézve, hogy semmi baja nem történik. Rideg, kíméletlen üzletemberek, különösen az apja. Azonkívül hogy óriási boltja van Párizsban, előszeretettel foglalkozik más kisebb üzlettel is. így például nagy körültekintéssel kutatja fel azokat az öreg férfiakat vagy asszonyokat, akik egyedül maradtak, mert nincs gyermekük, vagy ha van, nem törődik velük. Nos ezektől az öregektől úgy szokta megvenni a családi házukat, hogy havonta 300—350 frankot folyósít nekik a halálukig. Ezek az öregek többnyire túl vannak a hatvanon, egy pár évük van még hátra, és neki kifizetődik, hogy várjon a halálukra, és hogy szívből kívánja nekik a minél előbbi „távozást“. Van egy esete egy öregasszonnyal. Hat éve fizeti neki rendesen, megállapodásuk szerint a „havi járadékot“ (így van a szerződésben j. Most, hogy az öregasszony valóban gyengélkedik, kibékült a lányával, és anya, meg lánya arra kérik ezt az urat, hogy a hat évi járadék visszafizetése mellett — hajlandók még tízezer frankot hozzáadni —, csak bontsa fel a szerződést, amely egy igen szerencsétlen pillanatban lett kötve, — mentegetőzött az öregasszony lánya.

A „forradalmár lánynak“ tudomása volt az ilyen ügyletek lebonyolítási módjáról, nagyon jól tudta azt is, hogy azért megy apjával meglátogatni az öregeket, hogy tanúsítsa a járadék átadását. Persze nem tudom, helyeselte-e apja magatartását, aki ridegen visszautasította a szerződés felbontását, és állítólag olyan kijelentést tett, hogy húszezer frank ráfizetés mellett sem mond le a házról.

Nyilvánvaló, hogy nem annyira a családi házat akarja, mint inkább annak a helyét, illetve a telkét. Egy újonnan épülő utca kellős közepén áll ez a roskadozó ház... és valószínű az is, hogy az öregasszony lánya azért békült ki az anyjával, hogy visszaszerezze ezt a drága telket, amely hat évvel ezelőtt még feleannyit sem ért. Akkor még nem tudta, hogy új utca épül majd ott. Persze súgtak, búgtak ugyan az emberek mindenfélét, de semmi biztosat nem lehetett tudni. Biztosat csak az tudhatott, akinek kapcsolatai voltak a város vezetőségével.

A sztrájk nyomában

Vasárnap, megérkezésem másnapján, június 9-én, megkértem a sógoromat meg a húgomat, hogy nézzünk körül Párizsban, ha már nem láthattam a nagy sztrájkot, legalább hadd lássam a nyomait. Sógorom beleegyezett a kirándulásba, de figyelmeztetett, hogy még távolról sincs vége a sztrájknak, s különösen a nehéziparban nehezen tudnak a tulajdonosok a munkásokkal megegyezésre jutni.

Ebéd után az egész család velem együtt autóba szállt, és elindultunk a napfényes Párizsban. Olyan szép napsütéses volt azon a délutánon Párizs, hogy a sztrájkra csak mint valami távoli, nagyon valószínűtlen eseményre tudtam gondolni. Kosztolányi írja egyik útijegyzetében, hogy „Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy hazaérkezem“. Hát így voltam most én is Párizzsal. Olyan jóleső érzés fogott el, mintha hosszú vándorlás és várakozás után végre hazaérkeztem volna. Párizs azon a délutánon megmosdott, és épületeivel olyan szép volt, hogy szinte megbabonázott.

Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy abban a hiszemben mentem a párizsi diáknegyedbe, hogy ráakadok néhány barikád vagy gépkocsironcs nyomaira, amelyeket még nem sikerült eltakarítani. Nos a derűs, aranyló napfényben alig lehetett látni ilyen nyomokat. Egyetlen kávéház ablakán tátongott óriási lyuk, de senki rá se hederített, és a helyiség zsúfolva volt diákpárokkal. Úgy tetszett, hogy a kirakat repedései még a sztrájk előtt születtek. Az eseményeknek nyomait csak a Sorbonne épülete előtt lehetett látni.

Eltekintve attól, hogy a diákok még mindig megszállva tartják az épületet, és úgy hemzsegnek körülötte, mint a méhek a méhkas körül, az épület falai kétméternyi magasságban egymás hegyén-hátán tele vannak ragasztva írott és nyomtatott plakátokkal, röplapokkal. Az ember nem tudja, hogy a mondanivaló nagy áradatában melyiket olvassa előbb. A plakátos falak mentén szénné égett deszkák és gerendák hevernek, mellettük kupacban tornyosodnak a széttépett könyvek, melyeket a tűz pusztító