Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

zen. Szombat este gyere el hozzánk, és mondd meg neki ezt. Szombaton elmentem Karácsonyiékhoz. Mielőtt elmentem volna, mostohaanyám azt kérdezte: — Na, kis Csikós, nekivágsz? — Neki — mondtam —, csak nem tudom, mi lesz a vége. — Ha Erzsi akar, akkor minden az ő akarata szerint lesz úgyis. Csak ne gyulladj be az öreg előtt, az a fontos. — Nem fogok begyulladni — mondtam. Mentem az utcán, és halkan mondogattam magam elé: Nem fogok begyulladni... Nem fogok begyulladni... De azért remegett a térdem. Még szerencse, hogy hűs tavaszi szél fújt, s eső is szemetelt, különben szétvetett volna a belső hőség. A Karácsonyi porta csendes volt. Az öreg Karácsonyi a konyhaasztal mellett várt. Levett kalappal álltam meg előtte. — Jó estét — köszöntem. — Hozott Isten — mondta, de nem kínált székkel. Álltam előtte, és nagyon hiányzott a friss kinti szél.

— Az Erzsi miatt jöttél? — kérdezte tárgyilagosan. — Miatta — mondtam. — Hát hiába jöttél. Még fiatal, és nem vagytok egymáshoz illők. — Szeretem Erzsit — mondtam —, és ő is szeret. Más semmit se kérek István bátyámtól, csak Erzsit. Hallgatott egy sóhajtásnyit, majd így szólt: — Talán rosszul hallottad, amit az előbb mondtam, hát újra elismétlem, hogy megjegyezd. Erzsi még fiatal, és nem vagytok egymáshoz illők. Ennyiből érthetsz. — Ha István bátyám nem enged a magáéból, így is jó — mondtam, s Erzsi szavait idéztem magamban —, így is jó, de ezután akármi történjék is, emlékezzen a mai estére. Mert ahogy István bátyám nem enged a magáéból, úgy én sem engedek a magaméból. — Nyugodt, hideg szemmel nézett. — Jól van, fiam — mondta —, jól van, de jegyezd meg, hogy ebben a házban csak az történhetik meg, amit én is akarok. — Akarni fogja István bátyám is, hogy elvegyem Erzsit — mondtam, s elköszöntem. Hátamon éreztem az öreg Karácsonyi csodálkozó tekintetét. Az udvaron Péterrel találkoztam. A falnak dőlve köhögött. Odamentem hozzá. Sápadt, elkínzott arccal nézett rám a sötétből. — Beszéltél apámmal? — kérdezte. — Beszéltem — mondtam. — Beleegyezett? — Nem. — Tudtam. Pedig kellenél ide ... Nagyon keltenél ... Zoliinak tanulnia kell, jó fejű gyerek, én meg ... — legyintett. — Nekem már végem... — Meggyógyulsz — mondtam. — Ne vigasztalj, ha apám eladná mindenét, és a hegyekbe küldene, szanatóriumba, talán meggyógyulnék, de még úgy se biztos... Akkor meg minek? ... Itt marad minden, a föld, és nem lesz, aki megdolgozza. Zolti anyám fajtájából szakadt. Az állatok még érdeklik, de a föld már alig. Őszre gimnáziumba megy ... Nem lesz gazdája a Karácsonyi birtoknak... — Nekem nem a birtok kell, hanem Erzsi — mondtam. — Az mindegy. Én elhiszem, amit most mondasz. Erzsinek se számít, kap-e valamit. Irigyellek benneteket. Ezért az egyért. Hogy így tudjátok szeretni egymást. Kár, hogy az apám nem érti ezt. Ha megértené, nekem is könnyebb lenne. Mert már alig van erőm. Lassan kiköhögöm a tüdőmet. Ha szántok, és a port beszívom, összefut előttem a világ; és a lovak arra rángatják az ekét, amerre nekik tetszik. De ezt nem tudja senki, még Erzsi se... — Megfordult, és köszönés nélkül elment hátra, az istállók felé. Isten tudja, hogy volt, de nem keseredtem el. Pedig az öreg Karácsonyi kerek-perec kirakta a szűrömet. Nem igen izgatott. Erzsi tudta a módját, hogyan lehet az apját rábírni, hogy beleegyezzen a házasságunkba, és persze én is tudtam. Elmentem a kocsmába, leültem a sarokba a legények közé, és rendeltem egy üveg bort. Megittam és hazamentem. Lehetett már éjfél is. Az estéli szemetelő esőből bő sugarú tavaszi zápor kerekedett, s lábam előtt az út mély teknői- ben tompán fénylett az összegyűlt víz. Apám már aludt, mikor hazaértem, de mostohaanyám még fent volt. Ruhákat foltozott, egész halom alsónemű volt mellette a pádon.

— Holnap jön Irén nénéd, mit' mondjak neki? — kérdezte. — Ne mondjon neki semmit ... — Szóval kipenderített Erzsi apja ... — Ö igen, de Erzsi nem. — Még az a jó.

— Az — mondtam. — Apám nem szólt a holnapi munkáról? — Nem. Ezután az este után napokig nem mentem a Karácsonyi porta felé, de Erzsivel azért majd mindennap találkoztunk. Közben szépen kitavaszodott. Az őszi vetések hirtelen megnyúltak, s a fák lombja frissen zöldellt. Elvetettük a kukoricát, a krumplit, dolgoztunk, ment minden a maga megszokott útján. Volt énnekem dolgom már lányokkal, asszonyokkal, mikor részt aratni jártam az egyházi birtokra, meg Prágában is, de Erzsivel nem. Április közepéig hozzá se nyúltam. Na, persze, nem volt ez szó szerint úgy, mert adta ő magát, engedte a mellét, a combját, de tovább semmit. És valahogy én se akartam többet. De hogy az apja kipenderített, nem maradt semmi más lehetőség. Megesküdtünk, jegyző és pap nélkül, egy virágzó almafa törzsénél, az Isten szép csillagos ege alatt. Erzsi összeszorított fogakkal sírt, de egy szóval se mondta, hogy táj. De én