Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

tudtam, éreztem, hogy nagyon fáj neki az első ölelés. A fájdalom, úgy hiszem, illékony, ha melléje sokkal nagyobb és teljesebb öröm jut a társnak. És nekem, hála legyen Istennek, sikerült teljessé tennem Erzsi örömét. S vele együtt a magamét is. Néha úgy éreztem — mert leginkább az almafa alatt szerettük egymást —, hogy még a fa lombján is végigborzong a gyönyörűség, hogy a föld, az áldott föld, amelyen feküdtünk, s amely a fa gyökerét táplálta, a bennünk levő örömöt, sugárzást magába szívja, mintha a mi szerelmünk a földben, a fákban, és felfelé a lombokban, rügyekben, virágokban s a gyümölcsökben tovább folytatódott volna. S egyszer, már május első napjaiban, ahogy ott ültünk az almafa alatt, a mi fánk alatt, azt mondja Erzsi: — Most már ha apám nem akarja a szégyent, hozzáadja a lányát Csikós Józsihoz, mert tudd meg, Csikós Józsi, hogy Karácsonyi István lánya megesett... — Majdnem nevetve mondta, de nekem a lélegzetem is elállt. Idő kellett hozzá, hogy magamhoz térjek, de akkor aztán úgy tört ki belőlem valami ismeretlen öröm, hogy Erzsit majdnem megfojtottam. Csak mikor elváltunk, kezdtem gondolkodni azon, hogy most már mi lesz, hogy lesz? És ha Erzsit apja még így sem engedi? Ha inkább a szégyent vállalja a falu előtt?! De felesleges volt minden aggodalmam. A következő vasárnap, mikor jöttünk kifelé a templomból, Erzsi bátyja, Péter hozzám szegődött. Sápadt volt, a szeme lázasan égett. — Apám üzeni — mondta, estére gyere el, beszélni akar veled. — Jó mondtam —, elmegyek. És te hogy érzed magad? — Rosszul vagyok. Pedig semmi se fáj. Különben Erzsi mindent elmondott. Igazatok van. Én sok mindent másként látok, mint a többiek, és sok mindent jobban megértek... Hát akkor estére gyere... — Otthon ebéd után szóltam apámnak. — Este Karácsonyiékhoz megyek, üzent az öreg.

— Mi történt? — kérdezte apám. — Erzsinek gyereke lesz ... — Apám felemelte a fejét, tekintetét lassan végigjáratta rajtam, mintha akkor látott volna először, vagy mintha megmérne. Nehéz, csontos öklei az asztalon hevertek, tehetetlenül, bénultan, mintha kiszállt volna belőlük az élet. Sokáig hallgatott, olyan sokáig, hogy már kezdtem magamat rosszul érezni, kivert a veríték, összezárt tenyeremben kellemetlen nyirkosságot éreztem. Apám hallgatása döbbentett rá, hogy bűnt követtem el. Csak az vigasztalt, az adott mentséget és némi feloldozást, hogy rákényszerítettek. Adta volna az öreg Karácsonyi a lányát szép szóra, nem esett volna meg a szégyen. És hát szégyen volt-e, hogy Erzsi teherbe esett? Nem! Ezerszer nem! S ha újra kellene választani, újra így választanék, és vállalnám a következményeit, és tudtam, hogy Erzsi is vállalná. Ez a gondolat megnyugtatott, és erőt adott. Nyugodtan néztem az apám szemébe. — Kiszolgáltad a katonaságot — mondta —, azt teszed, amit jónak találsz. De én nem állok ki a szégyenedért, ha Karácsonyi István kiadja az utadat. — És ha elvállal? — kérdeztem. — Akkor itt a helyetek. Az első szoba a tied. Mi megférünk itt is. — Mostohaanyám szeméből mosoly és változó fények csaptak felém, de míg apám el nem ment a kocsmába, egy árva szót se szólt. Csak utána kezdte. — Na, kis Csikós, mit mondjak Irén nénédnek? — Majd estére megtudja — feleltem, és hangosan összenevettünk. Egész délután ki se mozdultam otthonról. Ültem a kopott, fényesre csiszolt pádon, s néztem az egymással szembefordított ágyakat, a felpúpozott dunyhákat s a dunyhákat fedő zöld takarót. Mostohaanyám hozta magával az első házasságából; az anyám ágytakarói az első szobában voltak felterltve. Néztem a falon függő képeket, bak- terré züllött öregapám csákós-huszáros hasonmását, zöld mezőben, zászlók, kardok és idétlen ágynk között. A vén kálvinista vastag nyakán büszkén ült a fekete sörényű feje; bozontos, haragos összevont szemöldöke alatt a szeme réssé húzódott össze, s valahová nagyon messzire nézett. Az ő képe alatt aranyos betűkkel Irt, keret nélküli üveglap alatt függött a Házi Áldás: — Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás... — és így tovább, egészen addig, hogy: — hol Isten, ott szükség nincsen! A rakott tűzhely felett volt még a falon egy polc, ahol mostohaanyám a fakanalakat, szedőkanalakat és más egyéb apró, főzéshez használatos holmit tartott. A tűzhelyen a délről megmaradt ételek álltak fazekakban, lábasokban; s volt még egy falvédő is a tűzhely felett a falon. A mennyezetről nagy, öntöttvasból készült finom, fehér porcelánernyös petróleumlámpa függött. Alkonyaiig számba vettem mindent apróra, ami a konyhában volt, mintha ez lett volna a legfontosabb. Pedig csak azért tettem mindezt, hogy a figyelmemet eltereljem az estétől, amely előttem állt. Ha piostoha- anyám nem szól, talán észre se veszem, hogy bealkonyodott. De neki mindenre kiterjedt a figyelme. — Na, kis Csikós, meggondoltad magad? — kérdezte tréfálkozva. — Százszor is — mondtam. — Hát akkor lassan indulhatnál. Tisztességes legény nem