Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Gál Sándor: Föld
Ittunk egy pohár bort. A kancső kiürült. — Most megkóstoljuk a fehéret — mondta. A kannából vizet merített a kancsóba, meglötyögtette, és kiöntötte a fűre. Lement a pincébe, s hallottam, ahogy elcsavarja a csap nyelvét, s ahogy a bor csörögve kitódul a hordóból. Visszajött, kimosta a poharakat, és töltött. A bor úgy ragyogott a poharakban, mintha folyékony arany volna. — Szép a színe, igaz? — mondta némi büszkeséggel. — Szép. — Az idei is lesz ilyen. Ha nem jobb... „Én tizenháromban születtem. Apámnak akkor már volt két kataszteri holdja meg lova is. Ezt anyámtól tudom. Tizennégyben apámat behívták katonának. Hat év múlva jött haza. Hétéves voltam akkor. Hazajött, letette a hátizsákját a padra, leült, és hallgatott. Anyám el akarta égetni a ruháját, amiben hazajött, de nem hagyta. Féltem tőle. Idegen ember volt. Az is maradt. Nem engedett közel magához. De lehet, hogy szeretett. Nem tudom. A következő nyáron földet bérelt a rektor úrtól. Hogy menynyit, arra nem emlékszem. Kukoricát termelt meg búzát. Volt egy darab dinnyénk is. Mikor a dinnye érett, jártuk a környező falukat, és árultuk. Vásáron is voltunk néhányszor. Ilyenkor hajnalban keltünk. Ültem a dinnyehegy tetején, és bámultam a sokaságot. Káromkodtak az emberek, kiabáltak, alkudoztak. Lovak, tehenek, disznók cseréltek gazdát; az eladók meg a vevők a jó vásár után bő áldomást ittak. Apám kifogta a lovat, a saroglyához kötötte, kivette a szájából a zablát, és enni adott neki. Ha vásárló jött, felemelte a kiválasztott dinnyét, meglékelte, és megmondta az árát. Soha nem alkudozott. Ha a vevő drágának találta a dinnyét, visszatette a kocsira, és hátat fordított. Vagy azt mondta:— Akkor jó lesz a disznóknak. A pénzt otthon megszámolta, az apróval elment a boltba, és becserélte. A papírpénzt otthon a Bibliába tette. Az egyik őszi vásáron vett egy lovat. Szép, erős heréit pejt. Télen fuvarozott. Csak aludni járt haza. Huszonháromban anyám belehalt a szülésbe, mielőtt világra hozta volna a testvéremet. Tízéves voltam akkor. Nyáron apám után szedtem a markot. Mire a nap felkelt, már kint voltunk. Apám kötelet csavart, én vizet hordtam a kútról, megöntöztem az egymásra rakott zsúpköteleket, hogy ne törjenek. Utána egy ponyvadarabbal letakartam. Délig vágtuk a gabonát, délután apám felkötötte, amit délelőtt levágtunk, én a gyülét húztam össze gereblyével. Utána félkeresztbe raktuk a gabonát. A határ olyan volt, mint a hangyaboly. Az egész falu aratott. Bent csak asszonyok és öregek maradtak. Hetek óta nem esett eső, a föld felrepedezett, olyan volt a határ, mintha valaki óriási késsel hasogatta volna végig. Egyik délután leégett a fél falu. A tűz a Kissoron kezdődött, de egy óra múlva már minden égett. A száraz nádtetők percek alatt ellobbantak. Mire hazaértünk, a házunkból csak az üszkös falak maradtak. A biztosító kifizette a kárt. Aratás után apám vett téglákat, meszet, cementet meg minden mást, ami egy házhoz kell, és télen már az új házban laktunk. Azon a télen még jártam iskolába, de hatodikba már nem Íratott be apám. A nagy tűz után való tavaszon újra megnősült, özvegyasszonyt vett el. Mostohaanyám házát eladták, s az árán földet vettek. Mostohaanyám nevetős, erős asszony volt. Szeretett mindent, ami körülvette. Sok baromfit nevelt, kacsát, libát, később már pulykákat is tartott. Leginkább azt szerettem nézni, mikor kenyeret dagasztott. — Na, kis Csikós, süssek lángost? — kérdezte, és mindig nevetett. Ha kukoricát vagy krumplit kapáltunk, kora reggel megfőzte az ebédet, kihozta, letette a föld végén a bokrok alá, s egész nap velünk kapált. Tizennégy éves koromban elszegődtem részes marokszedőnek. Harmados voltam Balog Feri apjánál, mert a Feri nővére, az Irmus tüdőbajt kapott. Negyven párra arattunk a prímási birtokon. A mi földünkre apámék ketten is elegen voltak. Szépen kerestem azon a nyáron, és sok mindent megtanultam. Láttam, hogyan élnek mások. Láttam, ki kuporgat, ki nem. Láttam mohó kapzsiságot, és láttam alázatos segítőkészséget. Mert az emberek sokfélék. A munkájuk is sokféle. Balog Feri apjával jól megfértem. Ügyes kaszás volt, szép tarlót vágott, jól dőlt a kaszája után a gabona. Nem volt nehéz marokba szedni. Nem kiabált velem, mit más kaszások a marokszedővel, ha valamit rosszul csináltak. Az ebédszünetben vagy uzsonnakor csendben elmagyarázta, mit hogyan tegyek. Apám sose beszélt így velem. Egy tálból ettünk és egyszerre. Soha nem kellett megvárnom, míg jóllakik, mint más harmados markozóknak. Tetszett nekem ez az élet. Nehéz volt, kemény munka volt, és mégis tetszett. Közel
