Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

volt hozzám az ég, az égen a nap, a nap alatt a felhők; közel voltak a fák, a madarak, közel a tő, a nádas, a tóból elfolyó víz, közel volt a hajnali harmat, a szél hűse, susogása, közel volt a kaszasuhogás, a búzakalászok zizegése, és közel az emberek. Éreztem az illatukat, láttam hátukon, arcukon a veríték felszáradt patakmedreit, a szemük fényét, hallottam a kiáltozásukat, láttáin az örömüket; láttam, hogyan nyiladozik a szerelem, és azt is, hogyan teljesedik be. Nem volt semmi titok. Minden olyan egyszerű és világos volt, mint a napfény. De mindabból, amit láttam és éreztem, a földet csodáltam a legjobban. A földet, amely néha kemény, mint a kő, kérlelhetetlen és kegyetlen, máskor meg lágy, megadó, mint a szerelmes lány. Ott csodálkoztam rá végtelen jóságára és kegyetlenségére: a hatalmára. Hogy csak vérért és verítékért adja gyümölcseit. Akkor kezdtem megérteni, mit jelent, ha valaki azt mondja: ez az én földem. És kezdtem érteni az apámat is, aki szótlanul ébredt reggelenként, és ugyanolyan szótlanul feküdt este ágyában. Neki is kellett a föld; kellett, hogy mondhassa: ez az én földem. Kellett, hogy érezze: ember. Mindenkivel egyenrangú és egyenlő értékű. Mert én is tudtam akkor már, hogy a föld mértéke a legnagyobb mérték. Apám soha nem mondta ezt, mert erről nem is lehet beszélni. Nem mondta, de cselekedte. Benne volt a hallgatásában, a keze mozdulásában, ahogy az ostort vagy a kapanyelet fogta; benne volt a szemében, mikor a barázdákat nézte, benne volt a töprengéseiben, a verítékében, a pillantásában, mikor az eget kémlelte, hogy gyülekeznek-e a felhők; az ösztöneiben, a valósága legmélyén annyira, hogy nem is tudott róla, mint ahogy kezdetben én se tudtam. Mert a föld olyan, mint az Isten: nem lehet megfogalmazni. Ahogy bennünk él az Isten, úgy a föld is bennünk él.“

Az árnyékok megnyúltak, végighevertek a porban, csendesen, észrevétlenül. A közeli akácosban hangos csergéssel veszekedtek a szarkák. Az úton kocsi zörgött, lovak patái dobogtak tompán.

— Ez Feri lesz — mondta Csikós Józsi. — Szűcs Feri. Holnap szüretel. Odaígértem neki a kádat.

Felállt, és lement az útra. Szűcs Feri a pince előtt felkanyarodott az út mellé, a gyeplőt a lőcsre akasztotta, és leszállt a kocsiról. A kocsin sárgán ragyogtak a fosztott kukoricacsövek. Nehéz, kövér testű tökök gubbasztottak a saroglyában. A lovak feje körül felhőnyi légy, bögöly és szúnyog rajzott. Szívták az állatok vérét telhetetlen falánksággal. A lovak a fejüket rázták, fel-felhorkantak, csapkodtak a farkukkal, de a vérszopókat nem tudták elűzni.

— Hőőő... Nyugodjatok egy percig — kiáltott a lovakra Szűcs Feri. — Kiürült a kád? — kérdezte Csikóstól.

— Ki — mondta Csikós.

Poharat hozott, kiöblítette, s a kancsóból bort töltött.

— Hát te? — fordult felém Szűcs Feri.

— Megvagyok — mondtam.

— Azt látom ...

— Ülj le egy percre — mondta Csikós Józsi.

Szűcs Feri leült a padra, széles hátát nekivetette a pad karjának. A száraz fa nagyot reccsent.

— Még eltöröd — mondta Csikós Józsi.

— Látod, milyen ez? — fordult felém Szűcs Feri. Látod? Hogy eltöröm...! Mint az apja. Az is mindent őrzött. Mintha magával vihette volna a sírba. Mit ért vele? Semmit. Mert ahova az ember a végén jut, ott már semminek sincs értelme.

— És az utánunk valók?!

— Azok majd erősebb padot készítenek. Meg mindent, mire szükségük van. És azt hiszem, mindenre nagyobb szükségük lesz, mint arra, ami utánunk marad.

— Nem hiszem — mondta Csikós Józsi —, nem hiszem, hogy úgy igaz, ahogy mondod. Valami értelme csak van, hogy élünk.

— Volt! — mondta Szűcs Feri. — Volt. Már nincs.

Egy hajtásra lenyelte a pohár bort.

— Gyertek, tegyük fel a kádat.

A kádat az oldalára billentettük, és kigurítottuk a kocsihoz. Nekidöntöttük a kocsi oldalának, és felcsúsztattuk a kukorica tetejére. Utána újra felhajtottunk egy pohárral.