Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

— A bortól mindig megéhezek — mondtam.

— Az jó. Egészséges a gyomrod.

Kenyeret, sonkát és zöldpaprikát rakott az asztalra. Szeltem a kenyérből, a sonkából is.

— Sóm nincs — mondta —, de nem is kell. A sonka úgyis sós.

Nagy szelet kenyeret dugott a szájába. Néztem, hogyan rág. Nem evett mohó gyorsasággal. Lassan őrölte fogaival az ételt. Rágőizmai alig láthatóan mozogtak.

Egy darázs odatelepedett eléje.

— Nézd a dögöt — méltatlankodott. Felemelte a kését, s a nyelével összeroppan- totta a darazsat.

„Nagyapámat nem nagyon ismertem. Nem is igen beszéltek róla. Csak azt tudom, hogy igen szilaj ember volt. A feleségét elverte magától, de hogy miért, azt sose sikerült megtudnom. Apám se mondta. Gazdag ember volt az öreg. Volt tíz hold földje, lovai, tehenei, kertje, nagy háza. Templomba nem ment soha. Mindig káromkodott. A lovait szerette csak igazán. Meg a gyümölcsfáit. Volt a kertjében minden. Körte, alma, meggy, korai cseresznye, szilva, őszibarack és lent, egészen a kert hátulján, két somfa. Azokra pontosan emlékszem. Mindig a legkorábban virágoztak. Szép, sárga viráguk volt. Egyszer, egészen kicsi kölyök voltam még, az egyik fiatal cseresznyefáról leettem az első termést. Tíz, tizenöt szem ha volt rajta. Elkapott az öreg. — Te etted le a cseresznyémet? — kérdezte. — Én — mondtam. — Jó volt? — Igen... — feleltem. — Na, gyere csak— hívott —, gyere csak. Az istállóban leakasztott egy lőistrán- got, és jól elrakott. Bőgtem, mint egy szamár. Ujjnyi hurkák nőttek a seggemen. Ilyen ember volt Csikós öregapám. Egyszer az Alsó-dűlőben fejbe verte kapával a szomszédját, a nagysori Diósnak az apját, mert állítólag elszántott a földjéből egy ekenyomot. Egy évig ült Vácon. De ekkor én még nem éltem, csak apámtól tudom. Később rákapott a kártyára. Elkártyázta a lovait, a földjét, a kert felét is eladta az egyik szomszédjának. Bakter lett. Nappal senki se látta. Csak éjjel lehetett vele találkozni. Mintha szégyellte volna, hogy él. Hetvennyolc éves korában halt meg. Két öl földje maradt. Ahová eltemették. Apámra nem hagyott semmit.“

— Gyere, hozunk vizet — mondta Csikós Józsi, és felállt.

Fogtuk a kannákat, és vízért mentünk. A nap már elhagyta a delelőjét, az árnyékunk lassan csúszott utánunk, nesztelenül, mint valami kígyó. A szőlőhegy felett nagy rajokban röpködtek az örökké éhes seregélyek. Gomolyogtak, pörögtek, néha olyan volt a csapat, mint egy égre dobott fekete labda.

A kút lent volt az út mellett. Földbe vájt lépcsősor vezetett hozzá. Valamikor karfa is húzódott a lépcsők mellett, a tartóoszlopok megvoltak, de a karfát valaki elvitte tüzelőnek.

Józsi az egyik kannát a kampóra akasztotta, és tág fogásokkal nyomta a mélység felé az ostorfát. Mikor a kanna megmerült, nagyot rántott rajta, s engedte, hogy a gém farkára erősített nehezék a telt vödröt felrántsa a kútból.

— Minek neked ez a történet? — kérdezte.

— Csak — mondtam. — Lehet, hogy megírom egyszer.

— Nem ér az semmit — mondta —, te ennél jobbat is ki tudnál találni.

— Az meglehet — mondtam —, de amit te mesélsz, az jobban érdekel.

— Na jó — mondta. — Fogd a vödröt, és gyerünk.

Felmásztunk az útra. Most a hátunkat verte a nap, s az árnyékunk előttünk sietett.

— Jó meleg van — mondta Csikós Józsi —, hosszú őszünk lesz.

— Lehet.

— Kimosom a hordót — mondta. — Gurítsd ki.

— Melyiket?

— A százliterest.

Kigurítottam a hordót. Józsi az alsó lyukba dugót ütött, lefektette a létrát, s rágurította a hordót. Egy fadarabbal megtámasztotta az oldalát, hogy el ne guruljon, majd a felső lyuk fölé tette a lévót, és beleöntött egy kanna vizet. A lévőt félretette, s felülről is bedugaszolta a hordót. Meglötyögtette benne a vizet, s mikor már elégnek találta, megint megtámasztotta az oldalát.

— Hadd dagadjon — mondta, és leült a padra.