Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Gál Sándor: Föld
Gál Sándor föld „ .. amiket pedig készítettél, kiéi lesznek?“ Lukács ev. 12/20 „Milyen emlékeim vannak? A kaszasuhogás, az jó. Mögötte* a nyár fensége és a hátamon végigcsorgó veríték. Azt is érzem, ahogy meglendül a karom, s a tenyeremet égeti a sarló nyele. A sarlóra is jó emlékezni. S még arra a forradásra is, amely egykor friss seb volt az alsó lábszáramon. A sarló hegye valahogy belészaladt. Ha mutatóujjamat végighúzom azon a helyen, keskeny árkot érzek a bőrömön. Ez is szép emlék. Visszahozza a gyermekkoromat. S a por. A por nem úgy él az emlékezetemben, mint a kaszasuhogás vagy a sarlónyél. A por valahogy másfajta emlék. De milyen? Tiszteletteljes emlék. Sok mindenhez kötődik, nem csupán az aratáshoz. A por valahogy egyenlő a gyermekkorommal. Semmi más nem él olyan elevenen bennem, mint a por emléke. A sár, az más; a sár mindig kiegyezett és megalkudott velem. A por soha. Nem volt ellenség, de barát se. A saját törvényei szerint szállt. Ügy lepett be, ahogy neki tetszett. Fülemben, szememben, orromban ült meg pihenni. S mindig más volt. Ha búzát arattunk, kemény, érdes por takart; a rozsból rám szálló por nem égetett, inkább csiklandozta a bőrömet. Legvadabb pora az árpának volt. Talán azért, mert az árpát könnyebb, homokosabb talajon termelték. Ez könyörtelenül csípett, már kora reggel a pórusaimba fészkelte magát, és napszálltáig kínzott. S leginkább ott telepedett meg, ahol a tarló s az éles szalmavégek a bőrt felsebezték. Megült a frissen vérző sebeken, s éppen csak mocorgott, mintha nem érezné jól magát. Sokszor kívántam, hogy jönne nagy eső, és mosná tisztára az egész földet. Ez a kívánság most, hogy felidézem, nagyon szépnek tűnik. Talán mert olyan távoli. A kalászokra is szívesen emlékszem. A kalászok gyönyörűek voltak. Mintha aranyban állt volna minden. S bizony arany is volt akkor minden. Nem rideg érc, hanem forró, zizegő élet.“ így beszélt Csikós Józsi. Ültünk a borospince előtt a pádon. Előttünk a kecskelábú asztalon égetett kancsóban állt a tavalyi bor. Józsi felállt, odament a préshez, húzott rajta néhányat. A prés nyelvei halkan kattantak, s a rácsos bordázat alján bugyogva ömlött a tintakék must. Kövér darazsak dongták körül a prést, rászálltak, és sárga potrohúkat magasra tartva szívták az édes mustot. — Rohadt dögök — mondta Csikós Józsi —, teli van velük az egész világ. Felemelte a musttal teli kannát, s tartalmát a hordóba öntötte. Harkály kopácsolt fáradhatatlan szorgalommal, a bokrok közt pedig dühösen és kitartóan verebek lármáztak. A diófák érett lombját enyhe szél borzolta. Ittam egy kortyot a pohárból; éppen csak annyit, hogy az íze benne legyen a számban. Nem volt kedvem beszélni. Néztem Csikós Józsit. — Nem vagy éhes? — kérdezte.
