Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós — élet és halál költője

embereket is elnyeli... („Nő a fal, s elválaszt az emberektől. Fogoly vagyok. S ha néha azt kiáltfa valaki: Európai Mintha azt kiáltaná: Afrikai")

A fasizmus utolsó szakasza következett, s az embertelenségek és Radnóti szenvedéseinek korszaka...

„Halált virágzik most a türelem."

A kelet-szerbiai munkatáborból — lényegében koncentrációs tábor (Láger Hei- denau) — hét eklóga után már csak rövid költői üdvözletek (razglednicák, érkeznek tőle, az utolsót 1944. október 31-én Győr mellett, Abdán találták meg egy 1946-ban feltárt tömegsírban.

„Az ítéletet végrehajtották“, Radnóti tértől és időtől független hagyatéka mégis megnyugvást kínál. Ugyanazt a megnyugvást, amelyet neki kínált utolsó hónapjaiban a felismerés, hogy bár a halál kétféle lehet: aktív (Petőfi halála) vagy passzív (a vértanúké), a halál hősiessége mindig egy és ugyanaz: „a megtört ember végül is mindig az élet győztese“. Ha az ember a lázadás útját választja

— vagy így rendeltetett —, s nem a passzív rezisztenciát, sem az igazságtalan földi renddel való megalkuvást, mindig egyszerre döntött az élet és a halál mellett. Életnek és halálnak ez a szövetsége, amely az emberi történelemmel egyidős, Radnóti költészetében a görög tragédiák tisztaságával merül fel újra meg újra. S e két fogalom különleges tragikus tisztaságában így változott Radnóti valódi világa azoknak a magasabb rendű, humánus és legyőzhetetlen világává, akik eljutottak a legfőbb — érzelmi és értelmi — felismerésig: az élet árnyékában a halál bújkál, de megfordítva is — a halál árnyékában az élet lakozik.

Pleidell János: Szárnyszegettek [olaj/